A Római helytartó kérdezett,
De arra már nem érkezett válasz.
Hiszen elhangzott ez a felelet,
Mielőtt Ő értette a vádat.
…Én azért jöttem erre a világra,
Hogy az igazságról tegyek bizonyságot.
Az én országom nem innen való,
E szavak megítélik a világot.

E szavak megítélik a világot,
De Pilátus nem azért kérdezte:
„Mi az igazság?”- mert valójában,
Nem volt szüksége a feleletre.
A kérdésre adott a válasz,
Azon harmadnap reggelen,
Amikor kéz érintése nélkül,
Elhengerűlt a nagy kő nesztelen.

Krisztus az igazság és az élet!
Ez a világ ma sem tudja még!
Díszesen megcsiszolják, faragják,
A sírbolt zárókövét.
És nőttön nő a bizonytalanság,
Amikor valaki arról beszél,
Az ítélet óramutatója
Halad… mert Krisztus él!

A világ-mezőn szerteszéjjel,
Küszködve bozóttal, veszéllyel,
Mindig szebb, jobb füvet keresve,
Halad Isten nyája legelve.

Mindegyiknek egy út adódik,
A bölcsőtől a koporsóig.
De bármilyen legyen is az útja,
Szeme a nagy teret befutja.

S mondják is neki jó néhányszor,
Hogy a hegytetőn vár a pásztor.
Szerető hangja hív terelget,
Ha csábítanak titkos berkek.

Vagy ha elámít cifra akol,
A pásztor azt is látja jól.
Ilyenkor a szívig ér a hangja,
És jaj, ha nem talál visszhangra.

A farkassal ő küzd meg értünk,
És bekötöz, ha sebtől vérzünk.
Meglátja azt, ha messze távol,
Egy bárány elkószál a nyájtól.

Otthagyja a kilencvenkilencet,
Hogy megkeresse azt az egyet.
S visszaszerzi, öleli hívja,
Hogy a nyájának ne legyen híja.

A bölcsőtől a koporsóig,
Mindig halljuk hívogatóit.
Naptól égetten, eső-verten,
Vérző lábbal, tüske- tépetten.

Mindegy, csak bent legyünk a nyájban,
Pásztorunk mellett mindahányan.

A kiscsavart beilleszti a gépbe,
S ott a helyén végzi a küldetését.
Nem gyötri gond és nem kísérli kétség:
Mire való az életem?
Csak szolgál egyszerűen csendesen.
Ilyen egyszerű lenne az egész?

„Mi leszel?” A gyermek szemébe néz:
„Kocsis”, „Cukrász”, „Repülős”, „Katona”
S bearanyozza ezt a büszke tervet,
A szülők mosolya.
Ők is szövögetik az álmokat,
Ha gyerekükre néznek,
Álmodnak róla,
Nagyot, szépet, sokat.
Álmaik fent járják a csúcsokat,
De a valóság és az akarat,
Annyiszor a mélyben marad.

Míg egyszer a kérdés felébred,
S döngetni kezd szívünk falán:
Miért is élek? Tudnám legalább!
Hol a cél? Hol az értelem?

S boldog, aki elér a felelethez:
Mert az Istennek terve van velem!

Szívemben ezzel a szent felelettel,
Megállok a színed előtt Istenem.
Valaminek terveztél engem,
Te segíts azzá lennem!

Ha kiáltásnak, ha simogatásnak,
Akármi másnak.
Bocsásd meg, hogy dacoltam,
Lázadoztam.
És segíts engedelmesen,
Terveidbe simulni mostan.
Illeszd helyére kicsiny csavarod!
Szolgál csendesen, ahol akarod!
Ahová rendeli az alkotó,
Örök Isteni kéz.

És ott a helyén álmélkodok rajta:
Ilyen egyszerű mégis az egész?