Talán az, ahogy a nevét kimondta. A hangszín, a hanglejtés. A galileai akcentus. Talán a hozzá kapcsolódó emlék: az a pillanat, amikor hallotta, hogy valaki kiejti a nevét, anélkül, hogy közben démonok üvöltöztek volna a fejében.

„Mária.”

Korán reggel kiment a sírhoz. Mielőtt még a nap felkelt volna. Mielőtt bárki is tudta volna, hogy a Fiú feltámadt. Üresen találta a sírt, az angyalokat leszámítva, akikről azt hitte, hogy sírrablók. Azt mondta, hogy visszahozza a testet, ha megmondják hová tették.

És ekkor mondta ki Jézus a nevét: „Mária.”

Amikor meghallotta a hangot, egyből felismerte annak forrását: „Az megfordult, és így szólt hozzá héberül: "Rabbuni!" - ami azt jelenti: Mester.” (János 20:17) És az alatt az egy pillanat alatt, amíg a fejét egyik irányból a másikba fordította, a világa, ami addig halott volt, életre kelt.

Megölelte őt. Tudjuk, hogy ez így volt, mert a következő szavak, melyek Jézus szájából elhangzottak, ezek voltak: „Ne tartóztass! — mondta Jézus —, mert még nem mentem fel az Atyához.” (János 20:17, EF)

Talán a földre borult és átkarolta a lábát. Talán átkarolta a vállát és úgy ölelte meg. Nem tudjuk, hogyan ölelte át, csak azt tudjuk, hogy egy pillanatra megtette. És Jézus hagyta, hogy megtegye. Ez milyen csodálatos! A feltámadt Úr, nem volt túl szent, túl isteni, túl természetfölötti ahhoz, hogy ne lehessen Őt megölelni.

Valakinek meg kellene festeni ezt a jelenetet. Olajjal vászonra kellene vetnie. A csodálatos arany napfelkeltét. A nyitott sírt. A távolból szemlélődő angyalokat. A fehér ruhát viselő Messiást. Az örömteli Máriát. Ahogy átkarolta Jézust. Ahogyan Jézus ránézett. Ha te leszel az, aki lefesti ezt a jelenetet, akkor kérlek, ne felejtsd el lefesteni a napfelkelte tükörképét Mária könnycseppjeiben. És mindenképpen fess széles mosolyt Jézus arcára!

„Elment a magdalai Mária, és hírül adta a tanítványoknak: "Láttam az Urat!", és hogy ezeket mondta neki.” (János 20:18)

Neki! Minden ember közül, akikkel beszélhetett volna, ő először hozzá ment. Épp most rengette meg a pokol kapuit. Épp most húzta ki az ördög méregfogát. Épp most változtatta az időszámítást Krisztus előttről Krisztus utánra. Jézus a világmindenség vitathatatlan Királya. Tízezer angyal állt készenlétben, a parancsára várva. És mi volt az első cselekedete? Kihez ment először? Máriához, a sírdogáló, összetört szívű asszonyhoz, akiből hét démont űzött ki.

Miért? Miért éppen ő? Amennyire tudjuk, Mária nem volt misszionárius. Egyik apostoli levél sem fűződik a nevéhez. Az újszövetség nem számol be a munkásságáról. Miért tartotta fenn ezt a pillanatot számára? Nem tehetek róla, de azt gondolom azért, hogy alátámassza ígéretét, miszerint: „Este szállást vesz a sírás, reggelre itt az ujjongás.” (Zsoltárok 30:5) Az öröm eljön, mert Jézus eljön. Ha nem ismerjük fel az arcát, akkor a nevünkön szólít: Nézd csak, „tenyerembe véstem képedet, szüntelen szemem előtt tartalak” (Ézsaiás 49:16, EF)

A neved nem valami mennyei mappa alján található. Istennek nincs szüksége névtáblára, hogy emlékezzen rád. A neved bele van tetoválva, bele van vésve a tenyerébe. Több gondolata van felőled, mint a Csendes-óceán partján lévő homokszemek száma.

A mindene vagy. Nehéz ezt elhinni? Gondolod, valaki máshoz szólok? Valakihez, aki szentebb, jobb, kedvesebb? Valakihez, aki nem szúrta el, aki nem bukott el? Azt gondolod, hogy máshoz beszélek?

Nem, én hozzád szólok.

Azt mondom, a legnagyszerűbb dolog nem az, hogy Isten megteremtette a világot, hanem az, hogy Isten szereti a világot. Szeret téged. Nem szolgáltál rá a szeretetére. Szeretete irántad nem fog elmúlni, ha elveszíted a türelmed. Szeretete nem szűnik meg, ha elveszíted az irányt. Szeretete irántad nem csökken, ha az önfegyelmed megcsappan.

Soha nem múlt el egyetlen napod sem, hogy ne szeretett volna.

Valaki azt mondta neked, hogy Isten a jó embereket szereti? Tévedés. Nincsenek jó emberek.

Valaki azt mondta neked, hogy Isten akkor szeret, ha te előbb szereted őt? Tévedés. Isten szereti azokat az embereket, akik még csak nem is gondoltak rá.

Valaki azt mondta, hogy Isten haragos, morcos és bosszús? Tévedés. Mi hajlamosak vagyunk arra, hogy haragosak, morcosak és bosszúsak legyünk, de Isten nem!

„ Irgalmas és kegyelmes az ÚR, türelme hosszú, szeretete nagy…   Nem vétkeink szerint bánik velünk, nem bűneink szerint fizet nekünk. Mert amilyen magasan van az ég a föld fölött, olyan nagy a szeretete az istenfélők iránt. Amilyen messze van napkelet napnyugattól, olyan messzire veti el vétkeinket. Amilyen irgalmas az apa fiaihoz, olyan irgalmas az ÚR az istenfélőkhöz.” (Zsoltárok 103:8-13)

Isten szeret téged, és ezért el fog jönni az öröm.