Feltámadunk: János. 11, 25.

Az Antenna újság legújabb számában olvastam, az új pályázatról szóló felhívást, Mesélj ,,igaz mesét" címen. Ezzel kapcsolatban, egyszerre eszembe jutott, egyik gyermekkori élményem, a feltámadással kapcsolatban. Nos, ezt a gyermekkori élményemet szeretném megosztani, az Antenna újság, kedves olvasóival. Ha most, 96 évesen, visszagondolok, erre a gyermekkori élményemre, annak már több részlete, elhalványult, és kiesett, emlékezetemből. Mégis, megpróbálom érthetővé tenni, elmesélni, ezt a gyermekkori élményemet. Szüleimmel és testvéreimmel, városunktól eléggé távol laktunk, szőlőtermő vidéken, olyan földút mentén, melyen borospincék sorakoztak az út mindkét oldalán, és köztük: néhány lakóház is emelkedett. Ilyen ház volt, a mi cseréptetős kis házunk is. Ebben a kis családi házban töltöttem el, gyermekéveimet. Közvetlen szomszédunk, egy kedves, idős, egyedül élő néni volt. Már csak a keresztnevére emlékszem, Veronika néninek hívtuk őt. Mi, gyermekek: nagyon szerettük Veronika nénit, mert valahányszor a városban járt, midig vásárolt cukorkát is, és mi már lestük az úton, mikor érkezik haza. Mert egyszer sem jött úgy haza, hogy ne adott volna nekünk cukorkát. Történt azután egyik nap délutánján, már nem emlékszem, hétköznap, vagy Vasárnap volt - e, de arra élesen emlékszem, hogy Veronika néni, súlyos betegen feküdt otthonában. Mi, közeli szomszédjai, meglátogattuk őt, és gyógyulást kívántunk neki. Veronika néni ült az ágyban, és beszélgetett velünk. Én egészen közel álltam, ágya mellett, és egyszer csak horkantott, és hanyatt dőlt az ágyon, elhunyt, kilehelte drága lelkét. Mindnyájan döbbenve tekintettünk sápadt, redős arcára. Ő volt az első halott, aki szemem láttára hunyt el. A második halott, hitvesem volt, aki kezemre dőlve, lehelte ki drága lelkét. Veronika néni halála után, néhány évvel, bent jártam a városban, és a főúton, az egyik keresztyén felekezet temetője bejárata előtt, mentem el. Mivel már iskolás gyermek voltam, megakadt a szemem, a bejárat feletti írás rövid nagybetűs mondatán: ,,FELTÁMADUNK" Bár én akkor még nem ismertem a Bibliát, mégis eszembe jutott, Veronika néni halála. És azonnal arra gondoltam: bizonyára, Veronika néni lelke is, fel fog majd támadni, a feltámadás nagy napján! Ez a gyermekkori esemény, a mai napig is, elevenen él bennem. Azóta már több évtized múlt el, és életem legfontosabb olvasmányává vált a Biblia. Egyre többet tanultam meg, belőle, a feltámadásról. Ebben pedig, bizonyságtételem címében feltűntetett igevers is, megerősít engem, a feltámadásban való hitemben. Hiszen, ebben az egyetlen igeversben is, az Úr Jézus élőszavai csengenek füleimben. ,,Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz énbennem, ha meghal is él" János. 11, 25. Ma már, idős koromban, egyre jobban látom és értem, hogy Isten, örök életűvé, alkotta meg, az embert. Örökkévaló lélekkel ajándékozta meg. Melyet az első, a testi halál, semmiképpen sem érinthet meg. Az első, a testi halál, csak lelkünk ruhájára, porladó testünkre, vonatkozik. Halhatatlan lelkünk átlépése, a látható világból, a láthatatlan világba, csak pillanat műve lesz. Itt lecsukódik testi szemünk, odaát pedig, megnyílik, lelki szemünk. Engem még ma is, mélyen elszomorít, hogy a legtöbb ember, még sok keresztyén is, nem gondol arra, vagy nem akarja tudomásul venni, hogy halhatatlan, örökkévaló lelke van. Ezt a rövid földi életet pedig, nem azért kaptuk Istentől, hogy csak önmagunk gondolkodásában magunk erejében bízva, végezzük munkáinkat, és élvezzük: Isten sokféle ingyen való ajándékát. Arra még nem is gondolva, hogy Isten, minden embernek adott valamilyen feladatot, talentumot. Melyet azért kaptunk, hogy kamatoztassuk azt, Isten dicsőségére, és embertársaink javára. És ha majd odaát, elszámoltatásra kerül sor, minden embernek számot kell adnia, az elszámoltató Isten előtt! Jaj, annak az embernek, aki majd úgy áll Isten elé, mint az egy talentumos szolga, aki elásta talentumát, ahelyett, hogy azt oda tette volna, a pénzváltók asztalára, kamatoztatás végett. De megdöbbenek azon is, hogy nagyon sok ember, lelkileg: rövidlátó, és csak a sírpartig lát. Számára, a temető a végállomás. A feltámadás valóságos tényét, semmiképpen sem tudja elfogadni. Előttem: olyan világosan áll, hogy az ember életének, van egy hétköznapi, és van egy ünnepnapi része. Világos bizonyság erre, a falusi földműves ember élete. Hétköznapi ruhában végzi munkáját a földeken, munka közben, beszennyeződik az, Szombat este, leveti magáról, hétköznapi ruháját, és Vasárnap reggel, felölti, ünnepi ruháját, és abban tölti el a nyugalom, a pihenés napját. Nos, hasonlóképpen történik ez, lelki vonatkozásban is. Születésünk napján, láthatatlan lelkünk felölti, hétköznapi látható ruháját, hústestét, melyet csak halála pillanatában, vet le magáról. Halála pillanatában, lelke ki- lép, test - ruhájából. Halhatatlan lelke pedig, majd a feltámadásban, magára ölti, örökkévaló, ünnepi ruháját. A tiszta, bűntelen, hófehér gyapjú ruhát. De ne feledjük el, hogy ahogyan van hétköznapi és ünnepi élet, ugyan úgy létezik odaát, két birodalom is, a fény és a sötétség, birodalma. Testi halála után pedig, minden ember, kivétel nélkül, vagy az egyikben, vagy a másikban tölti el, az örökkévalóságot! Csak az a szomorú, hogy ezt a túlvilági örökkévalóságot, nagyon sokan, el sem hiszik! Vagy csak gyermekmesének tartják. Pedig Urunk: a Bibliában, többször is rá irányítja figyelmünket, a valóságosan is létező üdvösségre és kárhozatra, amikor így fogalmaz: a kárhozatról, ,,Ott lészen sírás és fogcsikorgatás" Szomorú, hogy a feltámadás ténye és valósága, sokak számára még ma is, érthetetlen és felfoghatatlan. Pedig az évenkénti őszi búzavetés, a feltámadás valóságára emlékeztet minket. Ősszel, földbe kerül a búzamag, tavasszal, pedig mint élő zöld növény, szárba szökken. Eltűnik szemeink elől egy régi élet, és feltámad egy szebb, új élet. Így évente, a feltámadás csodája, szemünk előtt megy végbe! Mégis, - ennek tudatában is - nagyon sokan, kételkednek a feltámadásban. De a feltámadás valósága, igen nagy felelősséget, ró ránk! Mert minden esemény, ami velünk történik, földi életünk folyamán, akár jó, akár rossz vonatkozásban, arról majd számot kell adnunk, a Mindenható Isten előtt! Ott már, a mentegetőzés, a mea culpa, teljesen ki lesz zárva. A szerint kapunk vagy dicséretet, vagy megrovást, ahogyan éltünk és cselekedtünk, földi életünkben. Lehet, hogy már túlléptem a mesélés határát. Azonban, több mint 9 évtizeddel a hátam mögött, még sok mindenről beszélhetnék. De az a boldog reménységem, hogy az Antenna újság, olvasó táborában, mindenki a feltámadás reményében tölti el, rövid földi életét. Szerény bizonyságtételemnek, nem titkolt, de valóságos, célja az, hogy benne: rá mutassak, a feltámadás valóságára és fontosságára! Aki nem hisz a feltámadásban, még testi halála előtt, akkor - hitetlensége miatt - halála után, az örök halálban, a kárhozatban lesz része. Abból pedig, senki soha, fel nem támad! Ezért, bárcsak mindig, lelki szemeink előtt lebegne, a temetők bejárata feletti figyelmeztető mondat: FELTÁMADUNK!

Írta: Pecznyík Pál 2015-ben.