A vasárnap délutáni istentisztelet előtt, amikor imádkoztam az áldásért, különös átélésben volt részem. Igazából tényleg csak egy "benyomás" volt, nem látás, nem kijelentés, csak mintha lélekben egy más dimenzióba kerültem volna. Néhány perc leforgása alatt komoly gondolatot adott az Úr, ami rám nézve intés volt. Az imaházban, a prédikáció előtti dicsőítés alatt újra betöltött a korábbi megtapasztalás élménye. Ezért írtam le az akkor kapott gondolatokat, mert fontosnak tartottam magamra nézve, és talán mások is épülhetnek általa. 


                                      

   Elfogadtam a meghívást!  Hogyne fogadtam volna el, mikor vágyva vágytam bepillantani  Isten  csodálatos  terveibe, munkájába!  S  ahogy ott álltam, kicsit félszegen a kapu előtt, legbelül megremegtem.
    Amikor be akartam lépni, hirtelen feleslegesnek éreztem azt a sok holmit, amit magammal cipeltem. KINT érték volt, BENT kacatnak tűnt. Mindent letettem  a  kapun KÍVÜL.
   A bejáratnál ajtó helyett egy nagy tükörrel találtam szembe magam. Belenéztem, és  felnagyítva  láttam  benne  minden  rossz  érzésemet,  gondolataimat,  elfojtott indulatokat. A megsemmisülés érzése járt át...
    A  leleplezés  küszöbén  áthaladva  úgy  éreztem,  hogy  a  tükörben  látottak hatására  elsüllyedek  a  lágy anyagon átlépegetve,  ami  ráadásul  elég széles volt ahhoz, hogy a megrázó élményt kellően feldolgozhassam.
    Ekkor  elém  tárult  a  MŰHELY, és  az  Atya  szerető  mosollyal,  szélesre  tárt karral  fogadott. Porszemnek  éreztem  magam, a senkinél is senkibbnek, de mégis szinte menekülve vetődtem irgalmas ölelésébe.
   - Örülök, hogy nem fordultál vissza az ajtóból! - mondta szelíden, és körbe vezetett, mindent megmutatva és elmagyarázva. Oly mérhetetlen bölcsesség vett körül, olyan egyszerű  volt  minden,  hogy  nem  is  értettem,  miért  problémáztam  annyit KINT,  a nyers, puszta életben.
  - Gyere, megmutatom testvéreidet! -  kérte  Atyám  olyan  hangon,  ami miatt az az érzés kerített hatalmába, hogy valami rendkívülit láthatok. S valóban. Ami elém tárult, az szinte leírhatatlan!  Ott voltak testvéreim,  akiket  én  szeretetlennek,  keménynek ismertem, s itt mindannyian  tökéletesek  voltak.   Alig  hittem  a  szememnek!

Hogy lehettem eddig ennyire vak?!  Én  nem ilyennek láttam, tapasztaltam őket KINT!

De a mennyei Atya műhelyében mindent másképp érzékeltem. Ő látta csodálkozásomat, s várt  egy  kicsit.  Én  csak  álltam, és jóságos szemeibe nézve egyszerre szégyelltem is magam, de határtalanul boldog is voltam.
   - Gyermekem! -  szólított  meg  kegyelme  szeretetteljes  hangján -  Hidd el, akiket én átformálok, mind ilyen lesz, Fiam Jézus Krisztus képére mintázva!
   - Én is? - kérdeztem félénken.
  - Igen, te is! - válaszolta, majd vállamra tette a kezét és visszakísért a bejárathoz. Már nyoma  sem  volt  a  süppedős küszöbnek,  s  a nagy tükörben  egy  jó  tartású,  bizalmat sugárzó, erős harcost láttam. Tudtam, hogy én vagyok.
   - Menj, gyermekem! - küldött el Atyám -, s amit itt láttál, tapasztaltál, soha ne felejtsd el! Testvéreidben lásd mindig Krisztust! Ő az, aki egységet munkál, Ő az, aki egy újfajta szeretetet épít fel egyházában. Ne higgyetek a Vádlónak!
"Aki Krisztusban van, új teremtés az. A régiek elmúltak, íme újjá lett minden."