Alapige: Mk 4,35-41.

“Azután azt mondta nekik azon a napon, amint este lett (mármint Jézus): “Men-jünk át a túlsó partra.” Elbocsátotta azért a sokaságot, elvivék őt úgy, amint a hajóban volt, de más hajók is voltak vele. Akkor nagy szélvihar támadt, a hullámok pedig becsaptak a hajóba, annyira, hogy már-már megtelt. Ő pedig a ha-jó hátsó részében, a fejaljon aluszik vala. És fölkeltették őt, és azt mondták neki: “Mester, nem törődsz vele, hogy elveszünk?” És felkelvén megdorgálta a szelet, és azt mondta a tengernek: “Hallgass, némulj el!” És elállt a szél, és lett nagy csendesség. És azt mondta nekik: “Miért vagytok ilyen félénkek? Hogyan van az, hogy nincsen hitetek?” És megfélemlettek nagy félelemmel, és ezt mondták egymásnak: “Kicsoda hát ez, hogy mind a szél, mind a tenger engedelmeskednek neki?”

Imádkozzunk!

Urunk, megvalljuk neked, hogy az a mi legnagyobb kísértésünk, hogy helyetted másokat, más valakit, vagy önmagunkat szeretjük a legjobban. Annyira fel tud fuvalkodni a mi szívünk, annyira eltelünk saját magunktól, s közben észre sem vesz-szük azt, hogy te csendben félrelépsz, ellépsz tőlünk, és magunkra maradunk.

Köszönjük Urunk, hogy készítesz ilyen csendes esti órákat, amikor végre megis-merkedhetünk veled, újra visszatérhetünk hozzád, és a te erőd átjárhatja a szívünket.

Istenünk, köszönjük neked azt, hogy akármilyen vihar tombol a szívünkben, az életünkben, körülöttünk, ha mi beléd kapaszkodunk, és hitünk horgonyát beléd-vetettük, minden körülmények között vagy ellenére megtartasz minket.

Hadd legyen ma este a te szavad, a te igéd ilyen megtartó, bátorító, biztató erő! Köszönjük Urunk, hogy aki benned bízik, az nem csalódik. Aki tehozzád megy, az nem megy el üres kézzel és üres szívvel. Aki utánad vágyakozik, azzal te készítesz szent találkozást. Tedd ezt a ma estét is ilyenné, kérünk!

S kérünk most azokért is Urunk, akik a hét elején temették el szeretteiket. Legyél te egészen valóságosan vigasztalójuk! Belülről, a szívük mélyéről kezd el a gyógyítást, hogy megtaláljanak téged, és igazi, el nem múló reménységük legyen, amely nem szégyenít meg! S nekünk pedig Urunk, akiket még ilyen veszteség, vagy mostanában ilyen veszteség nem ért, tedd késszé a szívünket arra, hogy bármit adsz, vagy bármit veszel el, azt alázatosan elfogadjuk!

Ámen.

Igehirdetés

A három egybehangzó, vagy idegen szóval szinoptikus evangélium (Máté, Márk és Lukács) egyaránt közli ezt a tör-ténetet, amit most felolvastam. Mindnyájan hasonlóképpen írják le mindazt, ami történt, de Máté ezzel a résszel kapcsolatban még azt is megjegyzi, hogy voltak még ketten a tizenként tanítványon kívül, akik mentek volna Jézussal, beszálltak volna a hajóba, aztán mégsem tették.

Volt egy írástudó, aki azt mondja, hogy elmegyek veled, és Jézus pedig így válaszol neki: “A rókáknak van barlangjuk, nekem nincs hová a fejemet lehajtani.” És ezután már az illető nem megy Jézussal. És volt egy másik – egy fiatalember –, akinek éppen akkor halt meg az édesapja, és mikor Jézus mondja, hogy kövess engem, akkor ő azt válaszolja: “Hadd temessem el először az édesapámat!” Ő sem követi Jézust.

A tanítványok azonban, mind a tizenketten elindulnak Jézussal a bárkában (egy kicsiny hajóról van itt szó, inkább halászbárkáról) a másik part felé. Én azt hiszem, hogy mindnyájunknak, vagy leg-alábbis a legtöbbünknek vannak olyan élményei, hogy egy nagyon nehéz helyzetből, egy viharos helyzetből Isten milyen csodálatos módon szabadított meg minket. Talán a legtöbben emlékezünk egy súlyos betegségből való gyógyulásra. Aho-gyan elkerültünk egy komoly közlekedé-si balesetet, vagy ahogyan valami miatt el-került az a baj, ami pedig egészen közel került hozzánk.

Ez a felolvasott történet nagyon szem-léletesen indul. Estére mindenki elfáradt, még Jézus is, de át akar menni a túl-só partra, oda küldi Isten. Beülnek mind-nyájan a halászbárkába, Jézus hátulra megy, ott volt egy kis fapad, ahová leültek általában azok, akik elfáradtak az evezésben. Lehajtja fejét erre a fa vánkosra, és már alszik is.

A felületes olvasó azt gondolja, hogy a felolvasott rész semmi másról nem szól, mint egy csodálatos megmenekülésről, amikor valakik – a tanítványok közül, a kisebb tanítványi kör – viharba kerültek. A vihar hirtelen jött. A Gene-záret tóra, amely egy melegebb, laposabb vidék volt, a magasabb, hideg légkörű hegyekből csapott le a vihar. Ez megszokott jelenség volt akkor, és talán ma is az. Pusztító erővel tör a vihar erre a piciny kis halászbárkára, meg a többi bárkára is, és lassan kezd ez a kicsiny hajó megtelni vízzel. A helyzet egyre ve-szedelmesebbé válik, és a tanítványok azt gondolják, hogy ütött az utolsó órájuk. A mélység fölött elvesznek, és nem tudnak megmenekülni. A hullámsírban maradnak még a tapasztalt halászok is.

Jézus ott alszik belül a bárkában, és aki látta a Lukács evangéliuma című fil-met, olyan jól ábrázolják azt, hogy szin-te már arra a padra is, meg Jézus testére is víz csapódik, és ő mégis nyugodtan alszik tovább. Mi lesz velük? Mi lesz a tanítványokkal? Pedig előzőleg már hoz-tak egy döntést. Beszálltak Jézussal egy bárkába. Jézus nem kérte ezt tőlük, ők maguk tették meg, hogy követték őt. Tulajdonképpen nem is olyan nagy erőfeszítés ez, nem? Ha valakitől azt kérik, hogy szállj be egy csónakba! Az, ha egész-séges ember, különösebb fizikai erőfeszítést nem kíván tőle.

Testvérek, a Jézus követését a legtöbb ember valami megfeszített, összeszorított fogú, óriási fizikai és lelki teljesítménynek gondolja, vagy tartja, kemény és hősies küzdelemnek napról napra. Pedig a keresztyén élet, Krisztus követése az kicsiny döntések sorozata. Amit átéltek ezek az emberek, ezek a meglett, edzett férfiak Jézussal, hogyan is kezdődött? Ezzel a kicsiny döntéssel. Eldöntötték, hogy Jézussal egy bárkába szállnak be. Átmennek vele a túlsó partra. Ez nem volt túlságosan nagy döntés. Még csak merész döntésnek se mondhatjuk, hiszen ismerték, mint a tenyerüket a Genezáret tavat, sokat hajóztak azon. Meghozták ezt a kicsiny kis döntést. Engedelmeskedtek Jézus szavának, mond-hatnám így is, hogy gyermeki döntés volt. Egy gyereknek azt mondja az ember, hogy lépjél be ebbe a dobozba, akkor belép. Nem is gondolkozik, egy felnőtt mondja, megteszi. Gyermeki szintű dön-tés volt, és mégis ebből a piciny, gyermeki szintű döntésből milyen csodákat élhettek át a végére ezek a tanítványok?

Valójában a hitben járás sem áll más-ból, mint abból, hogyha valamit megértek, ami az Isten akarata, azt engedelmesen elkezdem, szinte azonnal, amikor lehetőségem van rá, megtenni. Jézus Krisztus az engedelmességre soha senkit nem kényszerít. Mindig önkéntes az első kicsiny lépés is, például itt az, hogy beléptek a hajóba, vagy hogy valaki behívja Jézust az életébe, ez nem kényszer hatására születik. A kényszer mindig veszedelmes dolog, mert nem önkéntes alapon születik egy döntés, és az később visszaüt. Amikor jönnek aztán a viharok – mert láttuk itt is, hogy jönnek –, akkor a nem szabadon hozott döntés visszaüt.

A tanítványok beszállnak a bárkába, és szinte azonnal kitör valami olyan vihar, ami nagyon kevésszer fordult elő azon a tavon. Valahogy így történik min-dig. Valaki behívja Jézust az életébe, elkezd örülni ennek – lehet, hogy nem azonnal, lehet, hogy egy vagy két nap múlva, vagy hét múlva, de jön az öröm –, benne van egy társaságban egy beszélgetés közepette, és ő elmondja azt, amit a Szentírásból tanult – ez megtörtént eset, amit mondok –. Beszélgettek arról, hogy ki kivel szerelmes most éppen a munkahelyen, ki kivel fut, noha a legtöbbjüknek van felesége és férje. És szinte kibukott a legnagyobb természetességgel ebből az illetőből az, hogy de hát ez házasságtörés! S egy perc alatt döbbent csönd lett, s aztán kitört a vihar. Mint a mesében, amikor egy gyerek elszólta magát, hogy a király meztelen. Valaki megmondta nyíltan, világosan, hogyha valaki nem a feleségével él együtt, ha nincs felesége, és ilyen kapcsolatokba belemegy, az a Biblia sze-rint házasságtörés. Abban a pillanatban kitört a vihar. Nekiestek, lehordták, egy-ügyűnek, maradinak, meg mi mindennek – nem is sorolom most el – tartották. Ő átélte azt a közösséget a mindenható Istennel, hogy Isten törvénye azt mondja, hogy ne paráználkodj, meg mondja azt is, hogy ne lopj, meg ne ölj, meg ne tégy hamis tanúbizonyságot! Ismerjük a legtöbben legalább ezt a tíz parancsolatot. Kitört a vihar abban a pillanatban. Soha nem látott veszekedések, soha még nem hallott vádak jöhetnek elő, teljes értetlenség. Krisztus követése mindig viharokkal jár.

Testvérek, ha nekünk Jézus követése miatt soha nincsenek ilyen viharaink, akkor nagy baj van. Mert azért valahol a Krisztusról szóló bizonyságtételt a világ nem viszi el csak úgy. Nem fogadja el csak úgy, az mindig ellenkezést, ellenér-zést legalább támaszt az emberekben.

Bizony Krisztus követése időnként viharokkal jár. Nem andalgás, és nem sétálás. Sokszor ilyen kemény viharokat vált ki az, ha valaki mer az Isten szerint valóan valamit megmondani.

Mi volt az első, ami elárulta a tanítványok hitbeli állapotát? Kitör ez a vihar, és rettenetesen megrémülnek a meglett, tapasztalt hajózók és halászok. Elfeledkeztek ugyanis arról, hogy Jézus ott van velük a viharban, és ott van közöttük. Amíg a Mester ott van velük, va-lójában semmi rossz, és semmi baj nem érheti őket, ami nem a javukat szolgálná. Kitör a vihar, és ők elkezdenek félni, hogy elpusztulnak, megfulladnak. Valahogy kimegy a fejükből, hogy kicsoda az, aki velük van?

Testvérek, nincsenek véletlenek. Nincs olyan, hogy véletlen! Minden a mindenható Isten tekintete és akarata előtt megy el, ami bennünket, akár “véletlenül” ér is, vagy legalábbis mi úgy hisszük. Még a legnagyobb nyomorúság vagy baj is.

Assziszi Szent Ferenc mondja el, hogy “Isten megméri a kezén.” Ő pontosan tudja, hogy mit bírunk ki. Meddig mehet el, hol van a határ? Azt mondja, hogy nem kísért, nem próbál feljebb, mint a-hogy azt el tudjuk hordozni, sőt a próbából a kimenekedést is megadja. Egyik kezével ránkengedi a próbát, a másikkal megadja a kimenekedést a próbából.

Mikor az ember próbál kijutni egy labirintusból – ez a próba –, és a végén megtalálja az ajtót – ez meg a kimenekedés –, mert Isten egyik kezével enged az életünkre próbákat, de a másikkal odaadja a kulcsot is a kimenekedés ajtaját, a kijáratot is megmutatja.

Valahol eltakarta a tanítványok elöl Jézust az Ő alázata. Az Isten Fia alszik hátul egy fapadon a bárkában. Látták a tanítványok Jézust, de nem látták meg benne ott, akkor az Isten Fiát. Nem látták, és nem hitték el, hogy Jézusban az Isten ereje van. Lehet, hogy alszik most Jézus, de benne az Isten erői munkálkodnak, és ha kell, akkor általa is.

Testvérek, hányszor hiszik azt – mondjam így –, hisszük azt hívő emberek is, hogy az Isten alszik. Bezzeg az ördög ébren van, de az Isten alszik. Ha ez megtörténhetett velem, vagy velünk, vagy a családom egy tagjával, akkor biztos, hogy aludt az Isten, de legalábbis félrefordult. Az ördög ébren van, az Isten meg alszik.

Jönnek a viharok, nem történik sem-mi, tehát Jézus alszik, vagy legalábbis nem érdekli az, hogy mi lesz velem. A tanítványok elöl talán a vihar erői, tombolása is eltakarták Jézus istenségét. Azt gondolták, hogy annál a viharnál, a szél-nél, a hullámoknál, az egyszerű, nyers fizikai erejénél a természetnek, nincsen nagyobb úr. Jézus nem az, hiszen alszik, és nem segít. A veszély nagysága elfedi előlük Jézus nagyságát. Nagyobbnak gondolják a vihart, mint amilyen nagy Úr Jézus. A tanítványok nem a partról nézik a vihart – és ez egy kicsit indokolja talán a félelmüket –, hanem benne ülnek a kel-lős közepében. Egyre jobban félnek és ki-áltoznak. Elveszünk! Uram, elveszünk!

Testvérek, hányszor előfordul az ve-lünk, hogy otthon ülünk a Szentírás mel-lett, belül dúlnak a szívbeli viharok, kívül is dúlnak a családi, meg egyéb, meg munkahelyi viharok, meg anyagi viharok, meg betegségek, meg minden összedől, talán akik ígérték, hogy befejeznek egy munkát, azok otthagytak, nem tö-rődnek vele, hogy mi lesz tovább. Cserbenhagyják az embert. Dúl a vihar. Mi ott-hon kétségbeesetten azt gondoljuk, hogy elveszünk, nincs tovább, kész, befejeződött, nem lehet segíteni. Tombol a vihar, a baj, a betegség, a szükség.

A 44. Zsoltár szavai kelnek szinte é-letre, amikor a tanítványok odamennek Jézushoz, és szinte belekiabálnak a fülébe, hogy “Mester, Mester, elveszünk! Ébredj fel!” A 44. Zsoltárban is így olvassuk: “Ébredj fel Uram, miért alszol? Kelj fel, ne vess el minket örökre!” Ott vannak a tenger mélysége fölött, és azt gondolják, hogy elvesznek, és nincsen segítség.

Nézzük meg azt, hogy mi történt a továbbiakban? Jézus felébred. Felkelvén megdorgálta a szelet és a víznek hullámait, és azt mondta: “Hallgass, némulj el! És elállt a szél, és nagy csend lett.”

Ha ott kint áll egy riporter akkor, amikor ez a tizenkét meglett férfi beszáll a hajóba, és megkérdezi őket, hogy: “Mit tetszenek gondolni a hitről? Azt hiszem, hogy egy sem lett volna közülük, aki ne azt válaszolta volna, hogy hiszek én Jézusban, azért megyek vele a hajóba, a-zért szállok be egész nyugodtan. Teljes szívemmel, teljes bizalommal rábízzuk az életünket Jézusra. Aztán jön a vihar, ami-re nem számítottak. Ott van velük Jézus, és jöhet vihar? Hány hívő ember úgy gon-dolja, hogy ez nem fordulhat elő. Ott van Jézus velük egy hajóban, és jön a vihar? Ilyen nincs. Könnyű addig hívőnek len-ni, amíg minden jól megy, de az, hogy hisznek a tanítványok Jézusban, Mesterüknek tartják, és mégis jön a vihar? Ez a számukra is elképzelhetetlen volt.

Volt hitük? Persze, hogy volt. Biztos, hogy volt. Ez azonban – úgy tűnik – csak a szélcsendes és viharmentes időkre vonatkozott. Ez itt teljesen nyilvánvalóan kiderül, amikor szélcsend volt, és nem volt vihar. Amikor ugyanez a bárka nyugodtan, naplementekor, teli hálókkal, csendesen úszott a víz tetején a part felé. Amikor minden jól ment, akkor van ám hit. De amikor jön a vihar, akkor valahogy eltűnik és elfogy. Amikor jött a vihar, ez a parton nagyon éber és élő hit abban a pillanatban semmivé vált. Amikor nem úgy alakulnak a körülmények, vagy Isten nem úgy alakítja, akkor az ilyenfajta hit elfogy.

Bocsánat, hogy így mondom, amikor a tanítványok bőréről volt szó, az életükről, a nyers, fizikai életükről, létükről, abban a pillanatban az a hit, ami ott volt a parton a szívükben, semmivé vált, eltűnt.

Olyan érdekes, hogy valami azért mégis csak ott volt a szívük mélyén. Az a piciny, kis mustármagnyi hit. És ez a piciny, mustármagnyi hit ebben a nagyon nehéz helyzetben is odaviszi őket Jézushoz. Odafordulnak Jézus Krisztushoz, megszólítják Őt, hozzá kiáltanak. Azt mondják: “Mester, elveszünk!” Testvérek, akiben egyszer Isten Szent-lelke elkezdte az ő jó és tökéletes munkáját, abban Isten Szentlelke ilyen mara-dék, töredékes, piciny hiten keresztül is el tudja végezni azt, és be tudja fejezni.

Az Istenbe vetett hit mindig együtt látja ezt a kettőt, a két következőt. U-ram, elveszünk, de te Úr vagy, de te Sza-badító vagy, és Megmentő vagy. Egyszerre látja a kettőt, hogy veszedelmes helyzetbe kerültünk, de te Isten vagy.

Nemrégen, egyetlen egy napon múlt, hogy elég nagy veszteség ért volna minket otthon, családilag, és akkor azt mon-dtam Istennek: Uram, te egyszer azt mon-dtad, hogy kiáltsunk. És mi folyamatosan kiáltottunk, és te még soha nem hagytál cserben. Egy papíron hiányzott egy aláírás. Lehetetlen volt, hogy aláírják. Eltelt az a nap is. Délután, amikor telefonálni kellett, akkor az illető közölte, hogy aláírták. Elhárult a veszély. De reggel az volt a napi igében, hogy: “Ne vesd meg az Úrnak fenyítését!” Olyan jó volt nem megvetni, s kimondani azt, hogy Uram, ha te így döntesz, mi akkor is nagyon szeretünk téged, akárhogyan is döntesz, te vagy a mi Istenünk, és a többi nem érdekes. Bármilyen veszteség ér, majd, ha akarod, kipótolod, vagy nem pótolod ki, marad a veszteség, és akkor azt fogjuk szeretettel, hozzád való ragaszkodással továbbra is elhordozni. Legyen úgy, ahogy te akarod, mert az a legjobb a számunkra. És sokan mások is elmondhatják ugyanezt. Amikor az a pi-ci, maradék, pislákoló mécses nem alszik ki, és a megrepedt nádat Isten nem töri el, hanem azon a picinykén, a maradé-kon át elkezdi és bevégzi az Ő munkáját.

Jézus isteni ereje alvó erő volt a ta-nítványok számára. De az a hit, amit Is-tentől ajándékba kaptak, az felébresztette Jézust, és vele együtt felébredt ez az erő is.

A harmadik, ami kiderült, hogy Jézus Úr. Vihar és szél ellenére is, sőt azo-kon is. Parancsolt. Azt mondta a tengernek: “Hallgass, és némulj el!” És ab-ban a pillanatban a nagy hullámok kezd-tek elcsitulni, de lehet, hogy egy szem-pillantás alatt történt, és olyan tükörsima lett a tenger, hogy mindenki megdöbbent, aki ezt látta.

Ott és akkor, itt és most Jézus szava teremtő erő. Itt is teremtés történt. Azt teremtette Isten, hogy némuljon el a szél, csendesedjen el a vihar, és ez megtörtént. Mert Jézus, ha kimond valamit, az meg fog történni. Mert az Ő szava teremtő erő, ige. Ott a teremtő ige szólal meg, és megtörténik, amit Isten akar. Elcsendesíti a vihart.

Testvérek, így kerül az ember szívében is helyre mindaz, ami egyébként félelmetes viharos tud lenni. Jézus parancsol, és lesz nagy békesség az emberi szívek mélyén is. És az isteni rend szerint helyreáll minden.

Jézus azonban feltett egy kérdést a tanítványoknak, és azt kérdezte: “Hol van a ti hitetek?” Hol van? Nagy hittel léptetek be ebbe a bárkába, jöttetek velem, most hol van a ti hitetek?

Kálvin János azt írja ezzel a résszel kapcsolatban: “Isten azért teszi próbára a hitünket, hogy türelmünket eddze, és hitünk gyengeségeit felfedje.” Vagyis, szeret az Isten. Türelmünket próbára tegye. Nem bántani akar vele, csak megmérni, és hogy a mi hitünket, a gyengeségeit felfedje.

És végül még két emberi okoskodásról, ami ezzel kapcsolatban mindig felmerül, egyáltalán Jézus követésével kap-csolatban. Az első az így hangzik: “Jobb nem beszállni Jézussal egy hajóba, mert ha beszállunk – mondja az okoskodó –, akkor ki vagyunk szolgáltatva Isten kénye kedvének.” Vagyis, ha Jézussal jár valaki, akkor lám az Isten még ilyen emberfeletti vihart is bocsáthat rá, és aztán az Isten “élvezi” azt, hogy hogy kínlódnak az övéi. – mondják azok az emberek, akik imigyen szoktak okoskodni. Kell ez nekem? Istennel járva i-lyen viharba kerülni? Nem kell! Inkább maradok a parton, nem követem Jézust, nem akarok vele járni. Nyugodt, csöndes lesz az életem. Nem fognak üldözni a hitért, nem tesznek fel kellemetlen kér-déseket. Nem kell templomba járni, Bib-liát olvasni, nem kell adakozni, nem kell törni a fejemet, hogy mit akar az Isten az életemmel, vagy mit nem. Aki nem megy Jézus után, nem száll be vele egy hajóba, lehet, hogy kevesebb lesz a vihar. Elképzelhető, de hogy az Isten szerint nem lesz boldog ember, az biztos. És még valami. Testvérek, az soha, soha nem látja meg, hogy hogyan cselekszik az Isten. Ez a legnagyobb veszteség. Mert ezek a tanítványok mindenfajta vihar ellenére és után, azért csak átélték azt, hogy Jézus szólt: “Hallgass, némulj el!” És eláll a szél, és nagy csend lesz.

Aki nem száll be Jézussal egy hajóba, aki nem vele jár, soha nem éli át azt, hogy látja, átéli, hallja, tudja, hogy a cselekvő Isten él, hogy Isten létezik, hogy valóban tud szólni, és minden belső és külső vihar elnémul és megáll. Jézus csodálatos Isten. Aki nem jár vele, az soha, de soha nem éli át ezt.

A második okoskodás: “Ne vigyük magunkkal Jézust! Ne vegyük be Őt a életünk hajójába! És akkor – ez a legfontosabb – mindent csinálhatunk úgy, ahogy mi akarjuk” Logikus, nem? Ha nincs benn Jézus az életünkben, ha nem vettük Őt be a hajóba, akkor minden mehet ugyanúgy tovább, ahogyan eddig. Csak hát úgy van ez testvérek, hogy Jézus nélkül minden ember egy idő után belesüllyed a múltjába. Nem tud szabadulni a múlt bűneitől. A sok-sok lelki-gondozói beszélgetés nyomán világos a kép. Nem tud mit kezdeni a múltjával, a jelenben is teng-leng még akkor is, ha értelmes munkát végez, de nem azt vég-zi, amit az Isten akar az életével, és vég-képp retteg a jövőtől.

Van, aki már most fél a választásoktól, és retteg a jövőtől, hogy vajon kik lesznek a vezetők? Jobb biztos nem lehet, csak rosszabb. A család jövőjétől, a gyerekei miatt, a saját egészsége miatt. Fél a múltja miatt, nem tud mit kezdeni a jelenével, és retteg a jövőtől. Az igazság az, hogy Jézus nélkül nincs is jövője. A múltjára nem kap bocsánatot, mert nem kér. A jelennel nem tud mit kezdeni. Jövőtlen ember, vagy ha van is jövője, az rettenetes jövő, mert az Isten ítélete várja. Mindenesetre nem rendeződik el semmi az életében. Nem látja Istent munkálkodni, és nem lesz csendesség, és nem lesz Istentől való békesség sem.

A gyengeség Jézus nélkül erőt vesz az emberen. Nem tudunk kiáltani senkihez sem, mert nincs, aki meghallgasson. A bálványok nem istenek, és nem hallgatnak meg. Jézus nélkül nincsen menekülés, megmenekülés, üdvösség, csak ítélet van.

Még valami. Egyszer Isten megmutatta azt, hogy milyen a totális hajótörés. Mikor nincsen segítség, mikor nem hallja meg senki a kiáltást, amikor az Isten elfordul, és nem segít. Amikor Jézus kiáltott a golgotai kereszten, arra nem jött válasz. Csend volt, de másfajta, mint itt a vihar után. Az Isten csendben maradt. Nem volt semmi más, csak nagy sötétség ezen a földön. Kínlódás, halálhörgés és vér. Ott a golgotai kereszten Jézus Krisztus helyettünk átélte azt, milyen az, amikor az Isten nem válaszol. Átélte és kiszenvedett értünk, s a-mikor kimondja: “Elvégeztetett” Ott győz-te le mindnyájunk ítéletét, és bűneink következményét. Isten végignézte az Ő egyszülött Fiának a szenvedését, haláltusáját, halálát azért, hogy a mienket ne kelljen végignéznie. Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, s az igazság megismerésére eljusson.

Imádkozzunk!

Istenünk, bocsásd meg nékünk kérünk azt, hogyha a viharok az életünkben belőlünk csak lázadást váltanak ki! Eszünkbe se jut az, hogy a vihar tőled is lehet. Hogy a viharoknak mindig célja van. Növelni akarod a hitünket, magadhoz akarsz vonni minket. Szeretnél megszólítani, s aztán a te tanítványoddá tenni, vagy éppen a vihar által megítélni minket, s figyelmeztetni valamire, vagy csak egyszerűen arra, hogy az idő rövidre van szabva. És hogyha nem térünk hozzád, ha nem szakítunk a bűnnel, semmi más nem vár ránk, mint a te ítéleted.

Köszönjük Urunk, hogy félretehetünk mindenfajta okoskodást, és egészen nyíltan kiálthatunk hozzád: Jézus, Istennek Fia könyörülj rajtam, mert elveszek! Köszönjük Urunk, hogy te pontosan azért jöttél, hogy megkeresd és megtartsd azt, aki elveszett.

Köszönjük, hogy kiálthatunk hozzád a vihar kellős közepén. Köszönjük, hogy a piciny hitünk, ha már van, hogyha még nincs, a hozzád fordulásunk fölkelti azt az erőt, amit te kaptál az Atyától, és biztosan számíthatunk a te segítségedre.

Könyörülj meg rajtunk, mindenható Isten, hogy félőkből és félénkekből, csodálkozókból és gondolkodóból élő hítű keresztyénekké legyünk, hogyha már azok vagyunk, még hűségesebben követhessünk téged!

Ámen.

Forrás:http://www.refpasaret.hu/pasaret1997/19970529.htm