Pál missziós fáradozásairól az mindenképpen elmondható, hogy bárhová is ment, az általa hirdetett üzenet központjában Krisztus és a kereszt eseményei álltak. Így hűséges volt a Krisztustól kapott elhíváshoz, hogy Jézusról prédikáljon. A mai misszió üzenete is nyilvánvalóan ez: bármi másról prédikálunk és tanítunk is (és hetednapi adventistaként annyi mindent kaptunk, amit be kell mutatnunk a világnak), elengedhetetlen, hogy minden missziós tevékenységünknek a homlokterében és középpontjában Krisztus és a kereszt álljon.

Pál nem úgy beszélt Jézusról, mint valami objektív igazságról, majd pedig boldogan ment tovább a maga útján. Munkájának lényeges része volt, hogy ahol csak lehetett, területről területre járva keresztény közösségeket alakítson ki. A szó legigazabb értelmében „gyülekezetalapító” volt. Missziós tevékenységének volt még egy másik eleme is.

Olvassuk el Kol 1:28 versét! Hogy hangzik, amit itt mond Pál? Evangelizálásra vagy tanítvánnyá tételre utal?
Kol. 1:28. A kit mi prédikálunk, intvén minden embert, és tanítván minden embert minden bölcseséggel, hogy minden embert tökéletesnek állassunk elő a Krisztus Jézusban;

Pál több leveléről elmondhatjuk, hogy egyértelműen nem evangelizációs jellegűek, legalábbis nem úgy, ahogy ezt a kifejezést használni szoktuk. Vagyis nem azokat szólítja meg bennük, akik még nem részei a hívők közösségének. Ellenkezőleg! A levelek többsége már megalapozott gyülekezeti közösségeknek szól. Vagyis Pál missziós tevékenységének részét képezte a lelkipásztori gondoskodás, a nevelés, a gyülekezetek erősítése is.

Munkálkodásának legalább három központi elemét figyelhetjük meg: hirdette Jézust, gyülekezeteket alapított és a meglévő gyülekezeteket erősítette.

Idézzük fel azt az alkalmat, amikor utoljára tettünk bizonyságot valakinek! Mennyire kapott központi helyet a szavainkban Jézus? Mit tehetünk azért, hogy valóban mindig Jézus álljon az üzenetünk középpontjában?

White idézet: Pál elbeszélte a thesszalonikai zsidóknak korábbi buzgalmát a ceremoniális törvény érdekében, továbbá csodálatos élményét, melyet Damaszkusz kapui előtt élt át. Megtérése előtt bizalmát öröklött szentségére, hamis reménységre alapította. Hitét nem Krisztusba vetette, hanem formaságokban és ceremóniákban bízott. A törvény iránti nagy buzgalma távol állt a Jézusba vetett hittől, és ezért értéktelen volt. Amikor azzal dicsekedett, hogy a törvény pontjainak betartásában mennyire feddhetetlen, tulajdonképpen az Üdvözítő ellen lázadt fel, aki a törvényt naggyá és dicsővé tette.

Megtérése időpontjától kezdve azonban minden megváltozott. A názáreti Jézus, akit üldözött, megjelent neki, mint a megígért Messiás. Az üldöző felismerte benne Isten Fiát, aki a prófécia szerint lejött a földre, és életével betöltötte a Szentírást minden részletében.

Mikor Pál szent bátorsággal hirdette az evangéliumot a thesszalonikai zsinagógában, világosság áradt a jelenlevőkre. A templomi szolgálattal kapcsolatos szokások és ceremóniák tulajdonképpeni jelentőségét megértették. Lelkesedéssel beszélt Krisztus földi működéséről, majd a szentek szentjében végzett szolgálatáról. Sőt, ezeken felül rámutatott arra is, amikor Isten, közbenjárói tisztségének befejezése után, hatalommal és dicsőséggel visszatér a földre, hogy itt országát felállítsa. Pál hitt Jézus visszajövetelében; az ezzel az eseménnyel összefüggő tényeket oly világosan és elevenen vázolta, hogy hallgatói közül sokan kitörölhetetlen benyomást nyertek. (Az apostolok története, 228–229./old.)

Pál apostol fokozott felelősséget érzett azokért a lelkekért, akik munkálkodása következtében tértek meg. Mindenekelőtt azt kívánta, hogy hűségesek legyenek, hogy dicsekedhessen majd a Krisztus napján: „Nem futottam hiába, sem nem fáradtam hiába.” (Fil 2:16) Aggódott munkája eredményéért. Úgy érezte, még saját üdvössége is veszélyben forogna, ha nem teljesítené kötelességét, és ha a gyülekezet nem dolgozna együtt vele a lélekmentés munkájában. Tudta, a prédikáció nem elegendő a hívők kiképzésére, hogy az élet Igéjét hirdethessék. Tudta, hogy „szabályra új szabály, parancsra új parancs” épül; itt egy kicsi, ott egy kicsi. Így kell tanítani őket az Úr művében való tevékenykedésre.

Általános és egyetemes törvény, hogy az Istentől nyert erők és képességek elsatnyulnak, elvesznek, ha azokat nem használják. Így az igazság is elveszti éltető erejét, gyógyító hatalmát, ha nem élik ki és nem közlik másokkal. Ettől félt az apostol is, hogy esetleg nem sikerül neki mindenben „kiábrázolni Krisztust”. A mennyek országába vetett reménysége elborult, ha arra gondolt, hogy esetleges hibája folytán a gyülekezet az isteni jelleg helyett inkább az emberinek pecsétét hordaná. Minden tudása, szónoki képessége, csodatételei, az örök dolgok szemlélése – amikor elragadtatott a harmadik mennybe –, mindez nem segítene, ha akikért dolgozott, munkájában való hűtlensége miatt elveszítenék Isten kegyelmét. Ezért mind szóban, mind levélben kérte, akik elfogadták Krisztust, „hogy legyenek feddhetetlenek és tiszták, Istennek szeplőtlen gyermekei az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette… mint csillagok e világon”, akik „az életnek beszédét tárják eléjük” (Fil 2:15–16).