Nekünk erőseknek az a kötelességünk, hogy elviseljük az aggályosok gyarlóságát, s ne a magunk javát keressük. Törekedjék mindegyikünk felebarátja kedvére, javára és épülésére. Hiszen Krisztus sem kereste a maga kedvét. Írva van ugyanis róla: „Gyalázóid szidalma engem ér.” Mindazt, amit valaha megírtak, okulásunkra írták, hogy az Írásból türelmet és vígasztalást merítsünk reményünk megőrzésére. Adja nektek a türelem és vígasztalás Istene, hogy Krisztus Jézus akarta szerint egyetértők legyetek. Így egy szívvel, egy szájjal magasztalhatjátok Istent, Urunk Jézus Krisztus Atyját. Fogadjátok el tehát egymást, amint Krisztus is elfogadott titeket Isten dicsőségére. (Rómaiakhoz 15,1-7)

A keresztény élet, ahogy Szent Pál a fenti sorokban bemutatja, nem az egyéni önbeteljesítés útja, melyben saját szükségleteink a legfontosabbak, de nem is egy olyan ideológia, amely alárendeli egyéniségünket valamiféle, már meglévő tervnek. Ehelyett emberekkel való közösség, melyben az egyének úgy válnak önmagukká –miközben Krisztust követik – hogy a másik embert teljes mértékben tiszteletben tartják.

Vannak időszakok, amikor ez nagyon könnyen és gond nélkül megy: ezek a spontán örömök időszakai, amikor Krisztus tanítványaiként élünk, megízlelve ezzel, milyen lehet Isten országa. Vannak azonban olyan periódusok is, amikor ehhez az egységhez tudatos erőfeszítésre, sőt, küzdelemre van szükség. Ha azt tapasztaljuk, hogynem érzünk közösséget bizonyos embertársaink személyiségével vagy gondolkodásmódjával, hajlamosak vagyunk arra, hogy önmagunkat vagy saját nézeteinket rájuk erőltetjük. Akár még el is távolodunk tőlük, hogy inkább egy kényelmesebb, hozzánk hasonló gondolkodású, kisebb társasággal vegyük magunkat körbe. Krisztus Egyháza azonban nem a hasonló gondolkozású emberek csoportja, hanem nagyon különböző emberek közössége, akik természetüknél fogva nem feltétlenül jönnek ki tökéletesen egymással, de ugyanazt az Úrt követik.

Ezért Pál arra bátorít minket, hogy „viseljük el” egymást (1.vers), „fogadjuk el egymást