Szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat, úgy térjetek meg Istenetekhez, az Úrhoz! (Jóel 2,13a)

A vámszedõ pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Istenem, légy irgalmas nekem, bûnösnek! (Lk 18,13)

Olvasmányok: 2Móz 14,15-22 és Mt 5,33-37

Július 13.

"A vámszedõ pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Istenem, légy irgalmas nekem, bûnösnek!" (Lk 18,13)

Jézus a farizeus és a vámszedõ példázatával arra tanít meg minket, hogy az Isten elõtt való megállásunk és a vele imádságban való beszélgetésünk alapja a bûnbánat, az alázat.
Hétköznapjainkban gyakran állunk meg hivatalos ügyeink intézése közben hivatalnokok elõtt, akik kedvesen ránk mosolyognak, és tisztelettel kérdeznek meg bennünket. Érezzük, hogy embernek tekintenek bennünket, segíteni akarnak. Sajnos találkoztunk olyan ügyintézõvel is, aki félvállról, unottan, lekezelõen beszél velünk. Ilyenkor felháborodunk, és feltesszük magunkban a kérdést: Milyen jogon beszél így velünk? Ma érzékenyekké váltunk arra, hogyha valaki lekezelõen, elbizakodottan szól hozzánk, vagy éppen érezteti rangját, méltóságát velünk szemben. Az emberek elõtt való megállásunk, velük való beszélgetésünk nem egyszerû, sokszor konfliktusokkal jár.
Keresztyén emberek sokszor esnek abba a bûnbe az Isten elõtt való megállásuk alkalmával, amelyet Jézus bemutat a farizeus alakjával. Keresztyének, akik jobbnak, mélyebb hitûnek, megtértnek tartják magukat, és lenézik hittestvéreiket. Régen történt, hogy egy gyülekezetben a püspök elõtt egy fiatal 23 éves fiú ezt mondta: Nekünk olyan lelkipásztorra van szükségünk, aki megtért, hisz az Istenben. A püspök erre ezt válaszolta: Isten óvjon meg mindnyájunkat, hogy a másik hitét vizsgálgassuk, és ítéletet fogalmazzunk meg egymásról! Nem szabad keresztényként lenézni a másik embert sem hite, sem külseje, sem fogyatékossága miatt. A legnagyobb szeretetlenség a másik ember lenézése, megalázása és a magunk felmagasztalása. Isten elõtt nem lehet dicsekednünk tetteinkkel, hitvalló életünkkel, adakozásunkkal. Mindent, ami körbevesz bennünket, ami külsõ és belsõ kincsünk van, az Istentõl kaptuk ajándékba. Nem érdemeltünk meg semmit, mégis mindent, amire szükségünk van, megkaptunk az Istentõl.
Az Isten elõtt való megállásunk alapja a bûnbánat és nem a dicsekvés, az öndicséret. A vámszedõ tudta, hogy élete tele van bûnökkel, amelyek miatt büntetést érdemel az Atyától. Ezért is imádkozott Isten elõtt alázattal bocsánatért. Isten megbocsátott a vámszedõnek, és megbocsát ma is mindenkinek, aki magát megalázza elõtte.

A fenti igék az evangélikus bibliaolvasó Útmutatóból származnak.

Lelki útravalónk az Északi Egyházkerület lelkészei által szerkesztett IgeIdő c. kötetből való.