Lelkünk halhatatlan: János. 11, 25.

Nem ok nélkül és nem hiába hangzik, Bibliát olvasó emberek körében, hogy a Biblia az ÉLET könyve. Isten kegyeméből és jóvoltából, már kezdettől fogva, az ember élete, fogantatással kezdődik, születés után folytatódik, és beletorkollik, az örökkévalóságba. Az első halál, csak halhatatlan lelkünk öltönyére, múlandó testünkre vonatkozik. Lelkünk számára az első halál, egy szempillantásnyi átmenet, a szemmel látható ideig való világból, a láthatatlan örökkévaló világba. Az első halál, semmiképpen sem érintheti meg, halhatatlan lelkünket.

Mi emberek, Isten legcsodálatosabb alkotása vagyunk. Életünk hossza hasonló, Urunk életéhez, azzal a különbséggel, hogy az Ő életének nincs sem kezdete, sem vége, míg a mi életünknek van kezdete, de nem lesz vége! Ennek az örökkévaló életnek létezését és valóságát, az Úr Jézus szavaiban, örökítette meg számunkra, a Biblia. János Evangéliumában, a 11-ik fejezet, 25-ik versében: ,,Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él" Ezek a drága szavak: Megváltó Urunknak, nem pusztába kiáltott szavai, hanem gránitkőbe vésett szavak, melyek soha sem évülhetnek el. Hát nem csodálatos? Egyetlen Bibliai versbe bele van szőve, az emberiség egész élete, kezdettől fogva az örökkévalóságig. Bárcsak megismerné, minden e világra született ember, ennek az egyetlen Bibliai versnek, lélegzetet elállító hatalmas üzenetét!

Szomorú azonban, hogy az emberiség túlnyomó része, nem tudja, vagy talán nem is gondolja, hogy az Úr Jézusban hívő ember, milyen nagy értékű lelki ajándéknak, van a birtokában. Ezzel szemben, milyen nagy és milyen nyomorúságos gondolkozásra vall, hogy a legtöbb ember, csak a látható és tapintható anyagi javakra, összpontosít. Lelkileg vak, elveszítette lelki látását, amikor Isten figyelmeztetése ellenére, Isten ellenségére, a Sátánra hallgatott. Alkotójának hátat fordított lelkileg, és többé már nem láthatta Őt! Lelki vaksága, megakadályozta az embert abban, hogy a láthatatlan világ alkotásait, láthassa.

Az a sok generáció, mely Ádám utódjaként született, csak a szemmel látható anyagi világot ismeri el létezőnek. És számára, csak a bölcsőtől a koporsóig terjedő idő, valóságos. Pedig ez, a világot teremtő Istennek, nagyon szegényes bizonyítványa volna? Elképzelhetetlen, hogy Isten, csak ilyen rövid életű embert alkotott volna. Urunk hatalmához, nagyságához és dicsőségéhez, méltó módon alkotta meg az embert!

Annak okát, hogy a Sátán miért rontott bele, Isten Teremtésébe, mi nem tudhatjuk. Kivéve azt, hogy hatalmi vágya, nem ismert határt. Az a lélekromboló munka, melyet a Sátán végbe visz, az emberiség életében, ezzel: Istennek okozza a legnagyobb fájdalmat és szenvedést! Hiszen a bukott embert, a teremtés koronáját kellett kiszabadítania, a Sátán és a bűn rabságából. Ez a szabadítás pedig, nem történhetett másként, csak egy bűntelen tiszta élet, önkéntes feláldozásával! Ámde ilyen, bűntelen és tiszta élete, csak Isten Fiának volt!

És itt tűnik ki igazán, Istennek a bűnösök iránti mérhetetlen szeretete! Nem hagyta, hogy a bűnre csábított ember, elvesszen a kárhozatban! Drága Fiának önfeláldozása árán, adott lehetőséget, elcsábított alkotásának, az embernek, a kárhozat útjáról való visszatérésre, az élet útjára. És amit az ember Édenben, gyönyörű körülmények között elrontott, azt az Úr Jézus, a kopár Gecsemáné kertben, és a kopár Golgota halmán, a kereszten, drága vére és élete feláldozásával, ismét helyre állította, eredeti állapotára.

Csak az a szomorú tény, hogy az emberiség túlnyomó része, inkább hisz a hazug Sátánnak, mintsem az igaz Istennek! A saját gonosz tetteiért, nem hajlandó felelősséget vállalni, vagy Istenre, vagy embertársaira, hárítja azt. Azonban téved az olyan ember, aki azt gondolja, hogy neki mindent lehet, és mindent szabad. Arra még csak nem is gondol, hogy az Istentől ajándékba kapott életet, nem azért kapta, hogy azt: könnyelműen elfecsérelje, eltékozolja, hanem azért kapta, hogy halhatatlan lelke, felkészülhessen, az örökkévaló életre! Mivel ez az elmúló néhány évtizedes élet, csak előszobája, a túlvilági dicsőséges, örök életnek!

Odaát pedig, csak két örökkévaló birodalom létezik, a fénynek és sötétségnek birodalma. Az pedig, senki számára sem lehet közömbös, hogy az örökkévalóságot, hol fogja eltölteni! Vagy örök fényben, Isten dicsőséges országában, vagy pedig, örök sötétségben, a Sátán társaságában, ahol véget nem ér a sírás, és a fogcsikorgatás. A láthatatlan világ, telve lesz, az élet lüktetésével, és az időtlenségben, soha nem ér véget.

Hogy még a halálban is van reménység, erről tett bizonyságot, egy régi Amerikai krónikás. Az egyik nagy háborúban, egy katona, súlyosan megsebesült, és csak annyi ereje maradt, hogy a sátorához tudott visszakúszni. Bajtársai már holtan találtak rá. Véres keze, a nyitott Bibliáján feküdt. És a Biblia lapján levő igét, mely véres kezére nyomódott át, kezén: így olvashatták: ,,Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él" Ezt a hívő katonát, a kezén lévő ígérettel temették el, egy katonasírba.

Igen: a hívőember számára, a testi halál, csak küszöb, melyen át lép, a látható világból, a láthatatlan világba! De odaát, csak két tábor létezik, üdvözülők és elkárhozók, tábora. Azonban, mind a két ország bejárata, ebben a látható világban van. A kegyelmes és jóságos Isten pedig, minden embernek adott egy egész földi életet arra, hogy halhatatlan lelke, felkészülhessen az örök életre! Az ember pedig, átléphessen a lelki halálból, a lelki életbe.

Sajnos, csak nagyon kevesen törődnek, ezzel a drága lehetőséggel. Többre becsülik, az e világi rövid távú örömöket, gyönyöröket, az élő Istennel való örök életnél.

De a kegyelmes Isten, ebben a bizonyságtételben is, nagy szeretettel hívja és várja, a tőle elfordult, bűnre csábult embert, hogy térjen vissza, abba az áldott, örökkévaló lelki közösségbe, és abba a dicsőséges állapotba, melyet az új Földön készített, bűnbánó és Hozzá visszatérő, gyermekei számára. Ó bárcsak minél többen fogadnák el, az üdvösséget, Istennek eme legnagyobb, kegyelmi ajándékát.

Írta: Pecznyík Pál 2016-ban.