Poszttraumás növekedés (2)
„…Isten terve jóra fordította azt…” (1Mózes 50:20)

Amikor fel kell nőnünk egy kihíváshoz, az olyan rejtett képességeket fed fel bennünk, amik egyébként észrevétlenek, szunnyadók maradtak volna. Ahogyan a fogkrémről is csak akkor derül ki, hogy mi van a tubusban, ha kinyomod belőle, a nehézségek is így mutatják meg, hogy mi van benned. Néha azt mondjuk: „Sohasem tudnám végigcsinálni, amit az az ember átélt. Én belehalnék.” Aztán te is átmégy rajta, és tudod mit? A szíved tovább fog dobogni. A föld forog tovább. Nem tudod, mi mindenre vagy képes, amíg meg nem kell küzdened vele. A bölcs emberek mindig is megértették az összefüggést a szenvedés és a növekedés között. Meng-ce, a kínai filozófus mondta: „Amikor az ég valakire nagy felelősséget akar bízni, annak az életébe akadályokat fog helyezni, hogy ezzel serkentse gondolkodását, erősítse jellemét, és fejlessze mindazon területen, ahol még hiányosságai vannak.” Isten engedhette volna Ábrahámnak, hogy otthon maradjon a kényelmes Úr városában, vagy Mózesnek, hogy ne kelljen elhagynia a fáraó fényes udvarát. Megóvhatta volna Dánielt az oroszlánok vermétől, Nehémiást a fogságba eséstől, Jónást a cethal gyomrától, Bemerítő Jánost Heródestől, Esztert a fenyegetésektől, Jeremiást az elutasítástól, Pált a hajótöréstől. Mégsem tette. Sőt, éppen ezeket a megpróbáltatásokat használta fel arra, hogy közelebb vonja őket magához, hogy nehézségeik kitartást, jellemet és reményt munkáljanak ki bennük. A mondás úgy tartja, hogy „kemény iskola termeli ki a legjobb tudósokat” – és tudod, ki a tanár? A viszontagságok! Vagy Isten segítségével nézel szembe velük, vagy nélküle. Azok, akik még Isten nélkül élnek, figyelnek. Ha látják, hogy hited megtart, és Isten átvisz a nehéz időkön, akkor elkezdi érdekelni őket, mi mondanivalód van erről. De nem előtte!