Vallomás, élet alkonyán: Zsoltár. 90, 10.

,,A mi esztendeink napjai hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük nyomorúság és fáradság, amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk." Zsoltár. 90, 10. Az már régóta gyakorlattá vált, hogy kutakodó emberek, főleg újságírók, lázasan kutatnak, elhunyt világi és keresztyén híres emberek, tudósok, életrajza után. Egyeseknek meg van, másoknak, nincs meg. Nos, én azoknak a kutakodóknak szeretnék segíteni, vallomásommal, akik halálom után, kíváncsian kérdezgetik majd, ki lehetett az-az ember, aki több mint 6100 evangéliumi üzenetű léleképítő verset hagyott az utókorra? Nevem: Pecznyík Pál. Kiskőrösön születtem, 1919 Novemberében, iparos szülők első gyermekeként. Azonban, nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a húszas, harmincas, évtizedekben, nagy szegénység volt hazánkban, különösen is, Kiskőrösön. Nagyon sok ember járt foltozott ruhában, köztük magam is. Szerény otthonom, városunk határában a szőlőskertekben volt. Cseréptetős borpincét, alakítottak át, lakássá. Nos, ebben a kicsi, földpadlójú szobakonyhás lakásban élt a mi héttagú családunk. Két szülő és 5 gyermek. Szobánkban, csak 2 ágy és 1 asztal fért el, székünk nem is volt. Télen pedig szobánk, cipészműhellyé változott. Apám már hajnalban, lyukas cipőket javított, ha volt rá igény. Éjszaka, mi gyermekek, csak keresztbe feküdve fértünk el, az ágyon. Apám az ital rabja volt, és amikor felöntött a garatra, csúnyán káromkodott, parázna szavakat használt, nem törődött azzal, hogy gyermekei hallották szavait. Ha fenyített minket, nem nevelő módon tette, hanem haragos indulatból. 6 éven át jártam, vásártéri iskolánkba. Az ötödik osztályt, ismételnem kellett, de nem közepes tanulásom miatt, hanem azért mert, vizsga előtt apám, kikért engem az iskolából, és 10 évesen, mint tehénpásztor, kerestem meg, kenyerem. Ilyen körülmények között értem el a felnőtt kort. Hol napszámos, hol meg, hónapos munkás voltam. Anyám elmondása alapján, már 3 éves koromban, lovas szekér alá kerültem, de Isten: megőrzött engem. Felnőttként pedig, egy súlyos anyagi kár miatt, keserűségemben, el akartam dobni, életemet, és 1 marék altatót vettem be, hogy meghaljak. 2 napig aludtam egyfolytában, Isten nem engedte, hogy meghaljak, mert még célja volt velem. Bár akkor még, nem ismertem Őt! 1941 nyarán, katonai behívót kaptam, Kalocsára. És azon az őszön, Szeptember 12-én, élelmezési századunk, már az ezer éves magyar határ közelében, Körös mezőn, rakodott ki, a tehervonatból, bokáig érő hóban. Századunk, hamarosan a Tatárhágón át, hagyta el hazánkat, a második világháború kellős közepén. 1942 nyarát, már Kijevben töltöttem, mint őrszem. És még azon a nyáron szereltem le, Hódmezővásárhelyen. 1942 novemberében, felvételre jelentkeztem, a Nagytarcsai Evangélikus Népfőiskolán. Ez egy 5 hónapos, bentlakásos tanfolyam volt, paraszt legények számára. 1943 Március végén, volt a vizsgánk. 31-én pedig felvételt nyertem Budapesten, a F É B É Diakonissza Egyesület, férfi tagozatára, mint diakónus növendék. Egyesületünkben, csak 8 évet tölthettem el. 1951 nyarán, a Kommunista rendszer feloszlatta, Egyesületünket. A sok próba, baleset, betegség folytán hitem, egyre jobban megedződött. És 1947 nyarán, Piliscsabán, írhattam le, első, evangéliumi üzenetű versemet, ennek már 68 éve. F É B É Egyesületünk feloszlása után, 1954. Január elején, felvételt nyertem az Országos Mentőszolgálat, Pásztói Mentőállomására, mint mentőápoló. Így töltöttem el 4 hónapot Pásztón. Egyik éjjel riasztás alkalmával, baleset ért engem, saját mentőkocsink első kereke, átment a lábamon. Hála Istennek, törés nem történt. 1954 nyarán pedig, átigazoltattam magam, a nyíregyházi Mentőállomásra. Így, 4 hónapot Pásztón, 4 hónapot Nyíregyházán töltöttem el, a Mentőállomáson. 4 hónap után, elhagytam a Mentőállomást. Még azon a nyáron, Július 10-én házasságot kötöttem,

2

Nyíregyházán, Simkó Erzsébettel, volt F É B É diakonissza testvérrel. És még azon az őszön, Miskolcon kaptam munkát, a diósgyőri vasgyárban. Baleset miatt, azt a munkát is, hamarosan feladtam. 1955. Januárban, mint fiatal házasok, összes vagyonunkkal, egy nagy gyékény bőrönddel, utaztunk Hajdúszoboszlóra, ahol a virágkertészetben kaptam munkát. 3 idős nőtestvér gondozásáért pedig, ingyen lakást kaptunk. Ott vásároltuk meg, első bútorainkat is. Azonban, 1956 tavaszán, el kellett hagynunk lakásunkat. De csodálatos módon, meghívást kaptunk Budapest - Zsófia ligetre, az Evangélikus papnék otthonába, gondnoki állásra. ott éltük át, az 56-os forradalmat. 1958 Május 4-én pedig, megszületett első gyermekünk, Ilona. Még abban az évben, meghívást kaptam Piliscsabára, az Egészségügyi gyermekotthonba, külső munkási szolgálatra. 1959 őszén pedig, meghívást kaptam Nyíregyházára, az Evangélikus gyülekezetbe, hivatalsegédi és harangozói állásra. 1960. Február 28-án, a nyíregyházi korházban, megszületett második gyermekünk, Jolán. 27évet töltöttem el, Nyíregyházán, ahol temetési kántori szolgálatot is végeztem, több éven át. 1980. Január elsején mentem nyugdíjba, annak immár, 35 éve. Ilus lányunk Budapesten, elvégezte az Evangélikus lelkészi egyetemet, és 1981 nyarán, Dr. Ottlyk Ernő püspök bocsátotta ki lelkészjelöltként. És még azon a nyáron, meghívást kapott, a Celldömölk - Alsósági gyülekezetbe, lelkészi szolgálatra. 1984. Februárban, dr. Nagy Gyula püspök, avatta lelkésszé, Ilus lányunkat. Lányunk, utána hamarosan, házasságot kötött, Horváth Gyula műszerésszel. házasságukban, 4 leánygyermek született, akik azóta már, felnőttekké váltak. 1987-ben, sürgősen el kellett hagynunk, gyülekezeti szolgálati lakásunkat, de Isten kegyelméből és jóvoltából, Ilus lányunknak sikerült, Celldömölkön az egyik 10 emeletes épület 6-ik emeletén, lakást vásárolni és 1987. Július elsején, elfoglalhattuk újabb, immáron a saját lakásunkat. Itt élünk, 29-ik éve. Hitvesem, 1994-ben, rákbetegségbe esett, és December 12-én délben, bal karomra dőlve, kilehelte lelkét. Alkotójához távozott. Azóta élek özvegyen, lassan már, 22 éve itt, Celldömölkön, Jolika lányommal. 18 évig szolgálhattam a M E R A rádióban, minden Kedd este, bizonyságtételekkel és léleképítő versekkel. Isten iránti örömmel és hálaadással írhatom, hogy életem elmúlt 96 éve során, Istennek sok kisebb, nagyobb csodáját élhettem át. Mind ezt: röviden próbáltam összegezni. Isten kegyelméből, eddig: több mint 6100. evangéliumi üzenetű verset írhattam le, és még 97-ik évemben is, léleképítő versek által végezhetem, a lélekmentés áldott szolgálatát. Értelmiségi körökben, ismeretlen vagyok, a magam 5 elemi iskolai végzettségemmel. Mégis, nagy öröm tölti be szívemet, ha Megváltóm biztató szavaira gondolok: ,,A világ nemteleneit és a világ megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse" I. Korintus. 1, 28. Földi életem alkonyához érve, mozgási területem, egyre jobban zsugorodik. Már hónapok óta, csak a lakásban tudok közlekedni, testi gyengeségem miatt. De szívemben nincs panasz, Isten iránt, hanem sokkal inkább, mélységes hála, aki még 97-ik évemben is, Atyai szeretettel gondoskodik rólam. Néhány év óta pedig, lakásunkban tartunk házi bibliaórát, minden hétfőn este, 6 órai kezdettel. Most még nem tudhatom, hogy mennyei Atyám, mikor küldi el nekem, a mennyei behívót! Ezért szeretném bevésni, arany betűkkel, az utókor embereinek szívtáblájára, amit az Úr Jézus mondott, Nikodémusnak, azon a bizonyos titkos éjszakán: ,,Ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja meg, Isten országát" János. 3, 3. Aki ezt, nem veszi komolyan, önmagát zárja ki, az Istennel való, áldott örök közösségből. Ezt a vallomásomat, utolsó üzenetként hagyom, a kedves utókorra. Ne feledjük el, hogy Isten mindenkor, így ma is, a csodák Istene!

Írta: Pecznyík Pál 2016-ban.