„Vivék őt, aki előbb még vak volt, a farizeusokhoz.” (János 9,13)

Egy vakon született ember visszanyeri a látását. Csodálatos! Talán semmi reménye nem volt már, hogy valaha is megváltozhat nyomorúságos élete. S lám, Jézusnak köszönhetően ez a változás most mégis bekövetkezett. Mennyire örülhetett ez az ember, micsoda boldogság járhatta át a lelkét! Hát még a szülei hogy örülhettek, akik gyermekük megszületése óta hordozták  szívükben a keserűséget  amiatt, hogy szerelmük gyümölcse világtalan, aki kénytelen ebben az állapotban leélni az életét. Ráadásul – mintha ez önmagában még nem lett volna elég –  az emberek megvetését is el kellett viselniük, hisz a kor vallásos felfogása szerint  a születési rendellenesség  a szülők által korábban elkövetett valamilyen bűnnek a következménye miatt van. S most mindez  Jézusnak köszönhetően  egycsapásra megváltozott. Talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy ezek után tombolnia kellett volna mindenkinek az örömtől. Sajnos nem ez történt.

A meggyógyult embert a farizeusok elébe viszik, hogy megvizsgálják az esetet. És ez nem jó jel. Ezek a vallási vezetők nyegle magatartásuk miatt már eleve előítélettel vannak Jézus iránt. Önteltségük, önigazult mivoltuk teljes lelki vakságról árulkodik ebben az esetben is. Mint máskor most is keresik azt a pontot, hol lehet bele kötni Jézusba. Szombatnapon gyógyított, ami munkának minősül és ez szigorúan tilos, tehát Jézus megszegte a törvényt. Mások azt mondták, hogy bűnös ember nem tehet olyan csodát, amilyent  Jézus tett. Szemmel láthatóan Jézus cselekedete megosztotta a jelenlévőket.

Pedig ennek a történetnek nem ezt a hatást kellett volna kiváltania belőlük. Nem a törvény betűjén kellett volna rágódniuk, melyet egyébként helytelenül értelmeznek, hisz Isten sohasem tiltotta a szombatnapon történő gyógyítást. E helyett térdre kellett volna ereszkedniük Jézus előtt és a meggyógyult emberrel együtt örülni, magasztalni  Istent, amiért visszaadta a látását ennek az embernek, nem csak a külső, de a belső látását is. És ez az igazán fontos, mert ilymódon nem csupán testi egészségét nyerte vissza, hanem üdvösséget is kapott Jézustól.  Ha van valami ebben az életben, ami örömre adhat okot, akkor ez az. A farizeusok mégsem örülnek. Miért? Mert csak az engedelmesség látszatát mutatják, de ott belül a szívükben nem adták át az uralmat Istennek. Ezért maradnak lélekben vakok.

Megvan-e bennünk a kellő alázat és engedelmesség Jézus iránt, hogy meglássuk az Ő csodáját mások életében is? Ha igen, akkor tudunk-e örülni a mások örömének? Elárasztja-e szívünket a hála és az öröm nem csak a mi, de a mások szabadulása miatt is? Próbáljunk ma örülni a  mások életében látott áldásoknak. Ne törvényeskedjünk, hanem szeressünk! Ámen!

Szilágyi Balázs

Szatmár-Láncos