Kisebb vagyok minden te jótéteményednél és minden hûségednél, amelyeket a te szolgáddal cselekedtél.
(1 Mózes 32, 10)

Az igazi kegyesség jele a szívbeli alázat, a meghajlás. Ki vagyok én, hogy ennyire elõrevittél? - kiált fel Dávid. Istenének ez a lehajló jósága felfoghatatlan elõtte. Isten útja kicsivé akarja tenni az embert. Jákóbnak 20 évig kellett az alázatosság iskolájába járni fösvény, szeretetlen nagybátyjánál, Lábánnál. Ott nem kényeztették, hanem keményen bántak vele és kihasználták. Ez az õ felfelé törõ, becsvágyó lényét lenyomta. Belsõleg gyötrõdött, de nem keseredett el. Istenének irgalmassága és hûsége most lett csak igazán naggyá elõtte, ellentétben az emberi keménységgel és hûtlenséggel. Isten kegyelme jeleivel árasztotta el és megtartotta szavát. Ez alázta meg igazán Jákóbot.

A belsõ szerénység és õszinte alázatosság vonzóvá és szeretetre méltóvá teszik az embert mindenki számára; az elbizakodottság hideggé és taszítóvá tesz. Az alázatosságban mindig van valami meleg és megnyerõ. „Miért nem szeret engem senki?" - kérdezik sokan keserûen. Mert teli vagy igényekkel és azt kívánod, hogy mindenki hozzád igazodjék. A szív alázatosságával együtt jár a hála és az imádat Isten kegyelméért. „Mivel érdemeltem ezt?" - kérdezi mélyen megindultan az alázatos lélek, amikor valami jóban részesül. Ha pedig nehézség éri, szívében belátja, hogy még rosszabbat is érdemelt volna, ha Isten a bûnei szerint bánt volna vele. Más a nem töredelmes szívû ember. Isten jóságát természetesnek tartja, mintha jogcíme lenne rá. A szenvedések zúgolódást, elégedetlenséget váltanak ki belõle. „Miért érdemeltem én ezt?" - hangzik szívébõl, ajkáról a keserû kérdés. De az alázatos szívû meghajlik Isten hatalmas keze alatt és új kegyelmet nyer. Az irgalmasság új megtapasztalása még jobban a porig alázza. „Szeretnék a föld alá süllyedni, ha végiggondolom mindazt a kegyelmet, amit Istentõl kaptam" - mondta egyszer egy súlyos beteg ifjú. Ha álmatlan éjszakákon gyötörte is a köhögés, szívében boldog volt. Mélyen felüdítette az a nyugalom, amit Jézus neki is megígért és megadott.

Maradjunk alázatosak, nehogy úgy járjunk, mint azok a szõlõmunkások, akiket elsõnek fogadtak fel. Igényeik támadtak, megkárosítottnak érezték magukat a késõbben jöttekkel szemben és zúgolódtak, követelõztek. Elsõkbõl utolsók lettek