"Jézus erre ismét ezt mondta nekik: Békesség néktek! Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket." (Jn 20,21)

Jézus egyik legismertebb szava ez az ige, amelyet az úrvacsorai liturgiában hallhatunk újra és újra istentiszteleteinken: békesség néktek! Shalom!
Ez az egyik legõsibb köszöntési forma, amely Jézusnál új értelmet nyert. A béke nála nem csupán a háború hiányát jelenti, hanem sokkal többet. Béke, amely testi-lelki-szellemi síkon is érezhetõ. Benne van a nyugalom és benne van a teljesség. Jézus máshol azt is mondja, hogy "az én békémet" adom nektek. Vagyis az "övé" nem olyan, mint a "miénk"! A "miénk" sokszor nem is hasonlít az "övére".
Nekünk, embereknek a háborúk, a csaták mindig csak fájdalmat és halált hoztak. Az emberiség egy-egy világégés után megfogadta, hogy ilyet soha többet nem tesz. És mégis mindig jött az újabb békétlenség. Mert nem vigyáztunk rá, mert nem tudtuk megõrizni a békességet, bármennyire is vágytunk rá korábban. A keresztyén ember békességre törekvõ kell hogy legyen. Mindenhol a világon megpróbálja az embereket a közösség, a család, a lakóhely, a munkahelyi kollektíva. De be kell vallanunk valami nagyon fontosat! Nehezen alkalmazkodunk, s a mai világ rohanása még fokozza a feszültséget. Házasságok, baráti kötelékek szakadnak el, emberek emberektõl mindenféle értelemben távol kerülnek. Pedig az Úr minket is azzal küldött ki a világba, hogy igyekezzünk megõrizni a békességet mindenhol.
Sokszor vallunk ebben kudarcot, mert nem tudunk felejteni, miközben Istentõl azt kérjük a magunk bûneivel kapcsolatban, hogy õ felejtse el azokat. Nem tudunk másokat meghallgatni, miközben azt kérjük Istentõl, hogy minket hallgasson meg. Nem tudjuk vagy nem sikerül megõrizni a békességet. Saját erõbõl ez sokszor nem megy. De mai igénk szerint Jézus ígéri és adja nekünk a békességet, hogy azt mi másoknak is továbbsugározzuk. Éljünk ezzel a lehetõséggel!