„nem mintha már elértem volna, vagy már végcélba jutottam volna, de törekszem rá, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott Krisztus Jézus.” (V.S.) Fil 3,12

Pontosan lefordítva: „Nem mintha már befejezett volnék (végcélba jutottam volna).” Az apostol a érettek közé számítja magát (Fil 3,15), de még nem nyert a munka befejezést benne, még nem ért célba. Még fut és harcban van. Próbák várnak még rá, mindenekelőtt a legnagyobb próba: élete vége, ami számára a mártírhalált jelentette. Még van tanulnivaló az ő számára is (2Kor 1,9).
Tökéletesnek kell lennünk, de nem vagyunk készek addig, amíg ebben a testben élünk. Gyakran találkozunk keresztyénekkel, akik úgy viselkednek, mint akik már „készek.” Az embernek az a benyomása, amikor hallgatja őket, mintha már minden nehézségen túljutottak volna. Ez nem az érettség jele, hanem az éretlenségé. A kegyelem elnyerésének első napjaiban az ember valóban szinte átugrik a kísértéseken és akadályokon. Könnyen túl sokat képzel aztán magáról. Idővel a régi rossz hajlamok és szenvedélyek sokszor még erősebben jelentkeznek, mint megtérésünk előtt. Akkor fájdalmasan ébredünk rá, hogy még messze vagyunk a céltól és benne vagyunk a harc hevében. Valaki, aki mély belső sötétségbe került, elmondta, hogy megtérése után azt gondolta, hogy most már felesleges is imádkoznia. Éppen ez lett az oka a belső sötétségnek, ami rászakadt. Akit Jézus megragadott, annak mindig újabb és mélyebb megtapasztalásai vannak az Ő élő hatalmáról, de a saját halott állapotáról is. Az apostol szüntelenül azon fáradozott, hogy Krisztusban maradjon. Jézus feltámadásának az erejét és a szenvedéseiben való részesülést kívánta mindig jobban megismerni, hogy az óember végleges elhalása révén hasonlóvá legyen az Ő halálához.
Hit által igazak, tiszták és szentek vagyunk Krisztusban. Mindenünk van őbenne, de még távolról sem látjuk át teljesen, mit jelent ez a mi számunkra. Még kevésbé használjuk fel mindazt, amit benne kaptunk. Lépésről-lépésre kell előre jutnunk. Az igazi keresztyénség sajátságos módon kapcsolja egymásba a nyugalmat és a mozgást. A hívő ember pihen a kegyelemben és az új élet, a fiúság bizonyosságában, de ugyanakkor folyton előre halad, soha nem teszi ölbe a kezét és a kegyelmet nem használja nyugvópárnának. Aki szellemileg nyugalomba vonul, az elszegényedik. Ha kitartóan ellenállunk a bűnnek, még meghódításra vár a szeretet óriási területe.

http://www.kifinet.hu/ahitatok/istenmuhelyeben.html