Most örülök az érettetek hordozott szenvedéseimnek és betöltöm az én testemben, ami híja van a Krisztus szenvedéseinek, az Ő Testéért..." (Kol 1,24).

Saját szellemi odaszentelésünket elhívásnak tekintjük. Amikor rendbe jövünk Istennel, Ő mindezt félresöpri; félelmetes fájdalommal jár át minket, és aztán odafordít valamihez, amiről nem is álmodtunk soha, majd egy pillanat alatt felvillan előttünk, mit is akar Ő és ezt mondjuk: "Itt vagyok, küldj el engemet!" (Ézs 6,8).

Ez az elhívás nem személyes megszentelődésünkért van, hanem azért, hogy megtört kenyérré és kitöltött borrá legyünk. Isten sohasem sajtolhat bort belőlünk, ha tiltakozunk azok ellen az ujjak ellen, amelyekkel szét akar zúzni. Ha legalább Isten csak a saját ujjait használná és valami különös módon tenne minket megtört kenyérré és kitöltött borrá! De mikor olyan valakit használ fel, akit nem kedvelünk, vagy olyan körülmények közé helyez, amelyekbe nem tudunk beletörődni, és ezek közt sajtol, akkor tiltakozunk.

Vértanúságunk színhelyét soha sem nekünk kell magunknak kiválasztanunk. Hogy valaha is borrá lehessünk, szét kell morzsolódnunk; a szőlőt nem lehet meginni. A szőlőből csak akkor lesz bor, amikor kipréselik.

Vajon miféle ujjakat és hüvelykszorítót használt fel Isten arra, hogy téged szétzúzzon? Vagy te, mint a sima játékgolyó kicsúsztál a kezéből? Nem vagy még érett, és ha Isten prés alá tett volna, nagyon keserű bor lett volna belőled. Odaszentelt személyiségnek lenni azt jelenti, hogy természetes életed elemeit Isten jelenléte hatja át és gondviselésszerűen megtöri a maga szolgálatában.

Istennek igazítania kell rajtunk, mielőtt megtört kenyérré lehetünk a kezében. Maradj kapcsolatban Istennel, engedd, hadd tegye, amit akar! Akkor Ő olyan bort és kenyeret készít belőled, amely áldására lesz többi gyermekének.