Sok ember élete tele van aggodalmaskodással. Az aggodalmaskodás nem más, mint töprengés azon, hogy mi lesz: hogyan alakul majd az élet, hogyan alakulnak a dolgaim, lesz-e elegendõ élelmem, ruházatom, lesz-e elegendõ pénzem, ki tudok-e jönni majd a nyugdíjamból, a fizetésembõl. Ezen õrlõdik, ezen aggodalmaskodik nagyon sok ember, s közben megfeledkeznek arról, hogy mennyi minden jót vettek Istentõl. Elfelejtik azt, hogy ma kell élniük s a mában hálát adniuk mindazért, ami ebben a világban az övék. Nem a mában élnek, hanem a jövõtõl félnek.

Jézus így szól: „ne aggódjatok”. Ne aggodalmaskodjatok, ne gyötrõdjetek azon, hogy mi lesz, hogyan alakulnak majd a dolgok, mert egészen más a keresztyén ember feladata. Nem kell nekünk azon töprengenünk, hogy mit együnk és mit igyunk, nem kell azért aggodalmaskodnunk, hogy mivel ruházkodjunk, mert van valaki, aki gondot visel ránk, törõdik velünk. Úgy, ahogy a 23. zsoltár igéi mondják: „Az Úr az én pásztorom, nem szûkölködöm.” Ha az Úr az én pásztorom, akkor nem kell aggodalmaskodnom. Itt van tehát ez a nyomorult emberi magatartás, amelyrõl sajnos nem mondhatjuk azt, hogy csupán a hitetlen emberé – sokszor aggodalmaskodunk mi is. A zsoltáros azért beszélhet ilyen nyugodtan, mert õ az egész életét odateszi az Isten kezébe, komolyan veszi, amit mond: „Az Úr az én pásztorom.”

Tudnunk kell a táplálékról és a ruházatról, amit Jézus mond: több az élet és a test az ételnél és a ruházatnál. Az életet Isten adja. Ha õ életet adott, akkor gondoskodni fog arról, hogy legyen mit ennünk és innunk, legyen mivel ruházkodnunk. A fontos dolgokat mindig megadja nekünk. Jézus tanít arra is, hogy az égi madarakra is gondot visel Isten. A madarakra, akik nem vetnek és nem aratnak. Mit szoktunk látni? Azt, hogy a madarak repülnek, a fecskék összegyülekeznek augusztus végén a villanydrótokon, s készülnek hosszú útjukra. Azt kéri Jézus, hogy figyeljünk, mert ha a mennyei Atya gondoskodik róluk, mennyivel inkább gondoskodik mirólunk, akik sokkal értékesebbek vagyunk a madaraknál.

Mi, emberek, akik értékesebbek vagyunk az égi madaraknál, törõdünk-e azzal, hogy Isten bennünket embernek teremtett? Lelkét lehelte belénk! Nem engedte az embert a romlásba, a bûn martalékává lenni, hanem „úgy szerette ezt a világot, hogy az õ egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz õbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. Egyszülött Fiát adta értünk, hát hogyne lennénk értékesebbek számára a kismadaraknál? Ha azokról gondoskodik Isten, hogyne törõdne velünk, ha ennyire fontosak vagyunk neki?

Sajnálatos módon a 20. században, amelyben két világháborút éltek meg az emberek, az volt a tapasztalat, hogy a háborúk, forradalmak következtében az ember értéktelenné vált. Nagyon sok embert csak golyófogónak használtak a háborúban, tömegeket deportáltak, kilakoltattak, sokakkal nem emberi méltóságuknak megfelelõen bántak. Félt a rendszer az embertõl, megpróbálta tehát értéktelenné tenni. Lehet, hogy az egyik ember számára a másik értéktelen, de Istennek más az értékrendje. Számára értékesek vagyunk, megváltottak. Nemcsak a gyermekeinknek vagyunk fontosak, nemcsak ott vagyunk értékesek, ahol munkát végzünk, hanem mindig és mindenhol értékesek vagyunk Istennek, aki gondot visel rólunk.

Az aggodalmaskodás éppen nem használ semmit. Hiába aggódunk, hiába gyötrõdünk és tördeljük a kezünket, nem tudunk ezzel semmit elérni, nem tudjuk meghosszabbítani egy arasszal sem az életünk idejét, hiszen az is Isten kezében van. Abban az idõben napórát használtak, s a napórán ment mindig az árnyék odébb és odébb. Ez az arasz erre az árnyékra vonatkozik, hogy annyival se tudjuk az életünket meghosszabbítani, amennyi idõ alatt az árnyék egy arasznyit közeledik. Egy órával, egy félórával sem, mert nem a mi kezünkben van az élet. Úgy mondja a zsoltár: „életünk ideje a te kezedben van.” Mennyit aggodalmaskodunk a gyermekeinkért, a vizsgáikért, azért, hogy jó elõmenetelük legyen. Aggodalmaskodunk, ha friss jogosítvánnyal vezetnek, vagy hogy el tudják-e végezni jól a munkájukat. Féltjük õket, aggódunk értük, pedig semmit sem tehetünk értük, ha kiléptek a házból. Milyen jó lenne, ha az ember elfelejtene aggodalmaskodni, rábízná magát Istenre, és rábízná azokat is, akiket szeret, s akkor boldogabban élne.

Egy lelkipásztor meglátogatott egy asszonyt, akirõl az a hír járta, hogy sokat aggodalmaskodik. Azt mondta neki, hogy olvassanak együtt Bibliát. Az asszony levette Bibliáját a polcról, a lelkész elõhúzta a magáét a zsebébõl, és megkeresték a 23. zsoltárt. A lelkész kezdte hangosan olvasni: „Az Úr az én pásztorom, szûkölködöm…” Az asszony közbeszólt: „Nem jól tetszett olvasni, az én Bibliámban másképp van.” Mégegyszer kezdte az olvasást: „Az Úr az én pásztorom, szûkölködöm…” „De nem jó” – mondta az asszony – „az én Bibliámban az van, hogy az Úr az én pásztorom, nem szûkölködöm.” Aztán elmosolyodott, és rádöbbent arra, hogy miért is hagyta ki a lelkész azt az egy szót. Mert ha az Úr az én pásztorom, akkor nem szûkölködöm, akkor nincs okom az aggodalmaskodásra, mert Isten gondomat viseli.

Jó lenne ezeket az apróságokat megtanulni, mert ezek egy életre irányt mutatnak az embernek. Az a bajunk, hogy félünk a jövõtõl. Nagyon sok ember fél a holnaptól. A gyakorlatban viszont, ha Istenre rábízzuk magunkat, tudhatjuk, hogy nem szûkölködünk, hogy megvan mindaz, amire szükségünk van.

(A szerzõ református lelkipásztor)

http://www.reflap.hu/index.php/ujsag/olvas/i/1548/