SZEME, MINT A TŰZLÁNG

Szeretteim, ebből a tanításból vajon mennyi fog megállni a Krisztus ítélőszéke előtt? Egyre növekvő benső ismeretem szerint a mi modern, énközpontú tanításunk zöme tűz martalékává lesz Isten Fiának lángoló szemei előtt. Az Isten Fiáról kapott látomásban Jánosnak félelmet keltő látvány tárult a szeme elé:

„Feje és haja hófehér volt, mint a gyapjú, szemei pedig mint a tűzláng.” (Jelenések 1,14)

Azután azt mondja János:

„Mint egy halott estem össze lábainál.” (Jelenések 1,17)

Akad-e majd közülünk bárki, aki mint igehirdető és tanító, megállná helyét ilyen tűzlánghoz hasonló, szúró szemek előtt? Létezik-e olyan keresztény, aki az Úr szemébe nézhet? Egyetlen ego sem állhat meg tekintete előtt. Egyetlen öncélú álom sem marad leplezetlen. Minden titkos bűn szörnyű utálatosságként tárul fel szemei előtt.

Minden, amit felhalmoztunk, összegyűjtöttünk, el fog égni. Mindazok a nagy munkák, amit oly nagy buzgalommal és oly sok izzadsággal végeztünk Neki – vajon azok megégnek-e?

Végső soron mennyire fontos az, amit Isten Királysága érdekében végzel? Isten megadhatja Neked szíved kívánságát, de nemtörődömséget is bocsáthat lelkedbe. Isten segítette Izraelt, amikor király után vágyakoztak, de később azonban megfegyelmezte őket önző indítékaikért.

Belemerültél-e valamiféle versenybe? Csupán azért teszel bizonyos dolgokat Istennek, hogy másokkal lépést tarts? Ha majd az örökkévalóságból visszatekintesz ezekre – valójában milyen fontosnak fog ez tűnni akkor? Isten gyermekei, mi jó van abban, amit Ti meg én csinálunk? Indítékaink örökkévaló értékekre épülnek-e? Ha valóban hisszük, hogy minden dolog vége már-már a nyakunkon van, miért foglalkozunk továbbra is azzal, hogy felhígítsuk értékeinket? Mi kell még ahhoz, hogy végre felébredjünk és kiszálljunk ebből a sodrásból, amely lazaságra és kényelemre visz minket?

Bevallom Nektek, hosszú évekre volt szükségem, míg eljutottam odáig, hogy kizárólag örökkévaló értékekért éljek. Mélységesen elszomorodva gondolok arra, mennyi időt és pénzt pazaroltam el azzal, hogy valami megfoghatót építsek Istennek. Olyasmit akartam, amit az emberek láthatnak. Ó, milyen fontosnak tartottam azokat az épületeket Isten Királysága számára! E szavakkal győztem meg magam: „Isten a legjobbat érdemli.” És ez így is van – de nem téglából, malterból és vasból. S valóban a legjobbat érdemli – időből és önmagunk odaadásából. Hála legyen Istennek azért a napért, amikor a Szent Szellem kijelentette nekem, hogy ennyire szánalmasak voltam az értékeim. Húsz évet töltöttem programok összeállításával, épületek építésével, azzal, hogy össze-vissza szaladgáltam mindenfelé a világon és igyekeztem megmutatni, milyen fontos az én személyem az Ő királyságában. Hírnevem nőtt és mint a hit, az előrelátás szolgája váltam ismertté. Ennek ellenére minden egyes újabb tervezet után lehangolódtam. Alig fejeződött be az egyik épület, amikor én már a másikat terveztem. Istennek egyfajta ötletembere voltam, tele elképzelésekkel. Több elképzelés és több ötlet volt a felben Amerika bármely más prédikátoránál – ötletek evangélizálással kapcsolatban, elképzelések arról, hogyan lehet újtestamentumi programokat jól megszervezni. A programok, elképzelések és ötletek elég sikeresek voltak ahhoz, hogy csapdába ejtsenek, ott-tartsanak engem, miközben az elfoglaltság taposómalmában járattak.

Mindezidő alatt azonban szívem többre vágyott. Tudtam, hogy az áldás nem épületekben van, s nem is valami jól kitermelt elképzelésben, hogy hogyan lehet az elveszetteket elérni, sem a nagyságban vagy akár a tevékenységben. Nehéz úton fedeztem fel, jöttem rá arra, hogy Isten dicsősége, a Szent Szellem békéje és öröme abban van, ha az ember összetörik, megüresedik és teljesen legyengíttetik. Istennek le kellett húznia a leplet minden értékemről. Tüzes szemeit lelkemre vetette és megmutatta nekem, jobb, ha felhagyok a dolgok régi módon való végzésével, különben beleveszek az öncélú és énakaratú tevékenység ködébe.

Most legnagyobb örömöm az, ha várhatok őreá, az Ő irányítására. Időt tartalékolok arra, hogy egyedül Vele legyek és felkészítettem a lelkemet, hogy az Ő csendes jelenlétében lakozzék. Érezteti velem, mit mond a Szent Szellem ennek a nemzedéknek. Minél jobban megüresít engem, annál jobban betölt azzal a vággyal, hogy csakis őtőle függjek mindenben. Ma már látom, hogy egész végig arra várt az Úr, hogy tegyem le terveimet, minden ambíciómat és adjam át magam Neki, mint valami rabszolga. A verejtékezésnek vége – a nyomás lement rólam, ő formálja újjá minden értékemet.