Szüntelen imádkozzatok!
(1 Thess 5, 17)

Istennel egy állandó kapcsolatra van lehetõségünk az imádkozás révén; amikor nemcsak szavakkal imádkozunk, de bensõnk állandóan õfelé irányul. „Régebben - írja Tersteegen - az imádkozáshoz mindig helyet, idõt és magányt kértem. Most bárhol vagyok, szüntelen imádkozom, hiszen mindenhol vele vagyok."

A keresztyén ember mindent, ami éri, imádsággá formál. Minden nehéz feladat, helyzet, tanácstalanság, baj, szenvedés, terhek az Úr elé kényszerítik õt. Van olyan imádkozás, amikor elfordulva minden mástól, bizonyos idõt csak ezzel töltünk el. De ennél fontosabb, hogy egész lényünk, minden cselekedetünk legyen áthatva imádsággal. Mit használ, ha van valamiféle gyér imádkozó életünk, de hétköznapjaink széles folyama mellette folyik el? „Nem imádkozhatok egész nap, nincs rá idõm" - mondogatják. Aki így beszél, azt bizonyítja, hogy még nem ismerte meg az igazi imádság titkát. Hát csak szavakkal lehet imádkozni? Amikor feltekintünk az Úrra, titkon felsóhajtunk, felé óhajtozunk, az is lehet imádság. Aki mindig az Úrtól függ és semmit sem tesz nélküle, aki minden cselekedetével istentiszteletet végez és mindent az Õ dicsõségére tesz, a legkisebb dolgot is: evést, ivást vagy bármi mást, az szüntelen imádkozik. Az ilyennek az imádkozás nem olyan dolog, amit le kell bonyolítani, nem napszámos munka, nem szokás dolga, és nem is kötelesség, aminek eleget kell tenni és aztán örül az ember, ha elintézte. Isten embereinek az imádság szívügyük, belsõ szükségletük. Egyszerûen nem tudnak imádkozás nélkül élni. Idõt szánnak rá, felkelnek korábban és ha az imádság Lelke hajtja õket, napközben is van rá idejük. Sokkal többet beszélünk, fecsegünk emberekkel, mint szükséges és hasznos. Ha ehelyett visszavonulnánk imádkozni, megerõsödnénk és lelkileg megújulva térnénk vissza közéjük.

Az imádkozó ember csendes, és hallgatag. Aki sokat beszél Istennel, takarékoskodik a szavakkal és így súlya van annak, amit mond. Az ilyen embernek rendezett belsõ élete van. Aki elmulasztja az imádságot, az csapongó, felszínes ember lesz. Csak az imádkozó embernek van igazi belsõ élete. Aki nem megy be Isten szentélyébe, az belebonyolódik a külsõségekbe, kíváncsiskodik, mindenfelé nézeget, hallgatózik. Az imádkozó emberben mélység van és egész élete egyetlen középpont körül forog.