Gondolkodom, hogy ezt megérthessem, de nehéz dolog ez szemeimben. Mígnem bementem az Isten szent helyébe és megértettem azoknak sorsát.
(Zsoltár 73, 16-17)

Vigasztaló, hogy a Biblia hívõ embereit nemcsak hitük erejében, hanem nehéz óráikban is láthatjuk. Aszáfnak a súlyos külsõ élmények kísértéssé váltak. Szenvedés szenvedésre, fenyítés fenyítésre következett. Minden reggel újra kezdõdött számára a nyomorúság. Embereket látott maga körül, akik nem törõdtek Istennel, mégis jól ment soruk. Minden tervüket véghezvitték, gõgösségük nem ismert határt. Nagyszájúak és nagyhangúak voltak. A tömeg elismerte és követte õket, Aszáf pedig magányosan, megvetetten, félreállítva, naponként zaklatások közt élt. Itt már nem látott világosan. Isten szeretetében és igazságosságában való kínzó kételkedés lepte meg. Gondolkozott, töprengett, de értelmével nem jutott célhoz és majdnem megingott.

Valóban, Isten vezetései néha nagyon rejtettek és érthetetlenek. De hát meg kell nekünk értenünk mindjárt azokat? Tersteegen azt írja: „Minél inkább felülrõl valók a vezetések, annál kevésbé tudjuk õket felfogni." Megütközzünk akkor? Vagy jobban akarjuk tudni Istennél, mi a jó? Aszáf beismeri: „Hogyha keseregne szívem és háborognának veséim, akkor balgatag és tudatlan volnék én, oktalan állat volnék te irántad" (Zsolt 73, 21-22). Mi hozta létre benne a nagy fordulatot? Az, hogy bement Isten szent helyébe. Gyümölcstelen tépelõdések helyett imádkozva közeledett Istenhez, akivel kapcsolatban kétségek támadtak benne. Lábaihoz borult. Nem engedte Õt el, bár Isten látszólag tudni sem akart róla. Most megvilágosodott és a mélybõl a magasságba jutott. Szégyellte, hogy kételkedett az Úr szeretetében, akinek neve irgalom és hûség. Aszáf a gyötrelem éjszakájából a hit világos magaslataira emelkedett. Mégha elepedne is teste és lelke, ha mindent elveszítene, ami az életet széppé és kívánatossá teszi, még akkor is csak Isten az õ szívének vigasztalása és osztályrésze.

Ha kétségek viharzanak át szívünkön, menjünk be mi is Isten szent helyébe, az imádság szentélyébe,ahol mi beszélünk Õvele.Minél inkább úgy látszik, mintha Isten eltûnne, annál inkább közeledjünk hozzá, megalázkodva, bûnbánattal kétségeink és gonosz gondolataink miatt. Akkor megvigasztalódunk és új emberként jövünk ki a szentélybõl, mint egykor Aszáf.