Nem kieszelt meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és eljövetelét, hanem mint akik szemünkkel láttuk az õ isteni fenségét.
(2 Péter 1, 16)

Hitbizonyosságunk az üdvösségnek azokra a nagy tényeire alapozódik, melyekrõl az Ige tesz nekünk bizonyságot. A hit a megváltás elvégzett tényén nyugszik, amely itt és most azért érvényes számunkra, mivel Jézus Krisztus él és az Igén keresztül közel jön hozzánk. A hit nem támaszkodik valami másra; valamire, ami bennünk megy végbe, mint például az érzéseinkre. Ebben az esetben igen ingatag talajon állna. Érzelmeink hõmérõje állandóan mozgásban van. Gyakran mélypontokat ér el. A hitbizonyosság azon az átváltozáson vagy megújuláson sem alapulhat, ami az emberben megy végbe. Ez inkább csak erõsíti a hitbizonyosságot, mely kizárólag az Igén alapul.

De vajon van-e magának a Jézus szabadító hatalmáról szóló Igének, mely újjáteremt minket, valami szilárd alapja? Végsõ fokon mindez nem csupán valami légbõl kapott kitalálás? Vajon nemcsak okos és remekül kitalált mesék azok, amik az apostoli igehirdetésnek is alapul szolgáltak? A hitetlenség az üdvtények közül szívesen minõsítene több mindent mesének, így Jézus csodálatos születésének vagy feltámadásának tényét. Persze akkor Jézus halálának sem lenne engesztelõ ereje és vérének sem volna szabadító hatalma. De vajon nincs-e a hitetleneknek mégis igazuk? Nem áll-e az evangélium szellemes emberi kitalálásokból csupán? Rettenetes lenne, ha ezen a ponton kétségek között kellene élnünk és egész hitéletünk csak kegyes kitalálás és elképzelés lenne csupán. Istennek legyen hála, egészen szilárd talajon állunk. Az apostolok saját maguk látták Jézus dicsõségét a megdicsõülés hegyén. Feltámadásának is tanúi voltak. Valóban feltámadott. A csodák ezen csodája az a szilárd pillér, melyen a Jézusról szóló evangélium nyugszik. A Fiú feltámasztásával Isten nyomta rá a hitelesség pecsétjét az evangéliumra. Jézus valóban a bûnök bocsánatára ontotta ki a vérét. És mivel feltámadott, így látható módon vissza is tér majd. Mivel pedig él, hitünk nem egy elképzelt Megváltóhoz kapcsolódik, hanem valóságos, mindig jelenlevõ Szabadítóhoz. Hitünk nem „hiábavaló". Nem ábrándképhez kapcsolódik, hanem élõ személyiséghez. Ezentúl pedig a hivõ maga is meglátja, megtapasztalja Isten dicsõségét.