Nem mintha ezt már elnyertem volna, vagy hogy már tökéletes volnék, hanem igyekezem, hogy el is érjem ...
(Fil 3, 12)

Pontosan lefordítva: „Nem mintha már befejezett volnék." Az apostol a tökéletesek közé számítja magát (Fil 3, 15), de még nem nyert a munka befejezést benne, még nem ért célba. Még fut és harcban van. Próbák várnak még rá, mindenekelõtt a legnagyobb próba: élete vége, ami számára a mártírhalált jelentette. Még van tanulnivaló az õ számára is (2 Kor 1, 9).

Tökéletesnek kell lennünk, de nem vagyunk készek addig, amíg ebben a testben élünk. Gyakran találkozunk keresztyénekkel, akik úgy viselkednek, mint akik már „készek." Az embernek az a benyomása, amikor hallgatja õket, mintha már minden nehézségen túljutottak volna. Ez nem az érettség jele, hanem az éretlenségé. A kegyelem elnyerésének elsõ napjaiban az ember valóban szinte átugrik a kísértéseken és akadályokon. Könnyen túl sokat képzel aztán magáról. Idõvel a régi rossz hajlamok és szenvedélyek sokszor még erõsebben jelentkeznek, mint megtérésünk elõtt. Akkor fájdalmasan ébredünk rá, hogy még messze vagyunk a céltól és benne vagyunk a harc hevében. Valaki, aki mély belsõ sötétségbe került, elmondta, hogy megtérése után azt gondolta, hogy most már felesleges is imádkoznia. Éppen ez lett az oka a belsõ sötétségnek, ami rászakadt. Akit Jézus megragadott, annak mindig újabb és mélyebb megtapasztalásai vannak az Õ élõ hatalmáról, de a saját halott állapotáról is. Az apostol szüntelenül azon fáradozott, hogy Krisztusban maradjon. Jézus feltámadásának az erejét és a szenvedéseiben való részesülést kívánta mindig jobban megismerni, hogy az óember végleges elhalása révén hasonlóvá legyen az Õ halálához.

Hit által igazak, tiszták és szentek vagyunk Krisztusban. Mindenünk van õbenne, de még távolról sem látjuk át teljesen, mit jelent ez a mi számunkra. Még kevésbé használjuk fel mindazt, amit benne kaptunk. Lépésrõl lépésre kell elõrejutnunk.Az igazi keresztyénség sajátságos módon kapcsolja egymásba a nyugalmat és a mozgást. A hívõ ember pihen a kegyelemben és az új élet, a fiúság bizonyosságában, de ugyanakkor folyton elõre halad, soha nem teszi ölbe a kezét és a kegyelmet nem használja nyugvópárnának. Aki lelkileg nyugalomba vonul, az elszegényedik. Ha kitartóan ellenállunk a bûnnek, még meghódításra vár a szeretet óriási területe.